Tizenhat

- Visszavonulásááááás!!!! –hallotta a két lány az ideiglenes fedezékben lapulva a parancsot.

Nem is tétováztak tovább, hanem felpattantak és futni kezdtek a többiekkel egyszerre. A csapat parancsnoka maradt utoljára, bevárta a sebesülteket, és két társával fedezte katonái menekülését. Itt senki nem gondolkodott, ha arról volt szó, hogy egy társáért kockáztatnia kellett az életét.

Kimberly futott elől, de egy pillanatra sem vesztette szem elől Nettit. Majd kétfolyosónyit haladtak előre, mikor a menekülő két tucat ember megtorpant. Ugyanis a menekülési útvonalnak kijelölt útnak vége lett. Hatalmas kőomlás zárta el az útjukat. Netti idegesen nézett körbe a többiekre.

- Vidd a lányt fedezékbe!- szólt Kimberly-re az egyik katona. Ő bólintott és keresett egy alkalmas fedezéket.

A maradék katona - lehettek hatan - felkészültek a kiborgok támadására.

A parancsnok és a két hátvéd beérte őket. A parancsnok pár pillantás alatt felmérte a helyzetet. És kiadta az utasításokat:

- Két katona kezdje el magát „átvergődni” az omláson. Ha átértek próbálkozhatnak a robbantással, ha ez nem lehetséges próbáljanak minél nagyobb lyukat csinálni, hogy a többi ember is át tudjon mászni!- parancsolta.- a többieknek tűzharc!

Mindenki megértette a parancsot és elfoglalta a helyét. Nem kellett sokáig várni az ellenségre. A töltények egyre fogytak, de a gépek ellenben nem akartak elfogyni. Két katona már kidőlt a sorból, mikor Netti nagy elhatározásra jutott. Kimberly értetlenül nézte a távolodó lányt. A két katonához kúszott, akik az elzárt utat próbálták bontani nem sok sikerrel.

- Én vagyok a legkisebb…asszem. –kiabálta Netti mikor melléjük ért. Ők egy pillanatra értetlenül néztek a lányra, de végül megértették a szándékát.

Netti úgy gondolta, hogy ha valami módon, hát így hasznára lehet a többieknek. A nyílás elég szűk volt még a lánynak is, és nem sejthették mi vár rájuk a túloldalon. Közben a gépek egyre közelebb kerültek hozzájuk. Plazma sugarak cikáztak mindenfelé. Sietniük kellett.

- Netti!- szólt rá az egyik katona.

A lány értetlenül nézett rá. a férfi egy pisztolyt nyomott a csodálkozó lány kezébe.

- Nem tudod mi vár odaát.- magyarázta a katona.

Netti egyetértően bólintott. Még egy pillantást vetett társnőjére, majd eltűnt a törmelék halom mögött. Kimberly aggodalmasan nézett a helyre, ahol a lányt utoljára látta.





Ryanne nagy puffanással landolt a földön. Ez magához térítette egy kicsit, de nagyon gyengének érezte magát. Ahogy kinyitotta a szemét csak foltokat látott, aztán ki tudta venni az ismerős férfi arcát. Mellette feküdt a földön a szeme csukva volt. Olyan élettelennek tűnt. Ryanne szólni akart hozzá, de csak nyál és vér bugyogott fel a torkából. Próbált az ismerős arc felé nyúlni, de fájdalma megállította a mozdulatban. Az oldalához kapott. Tudta, hogy komoly a sérülése, csak azon csodálkozott még, hogy életben van. Nem érkezett a megváltó plazmasugár, ami véget vetett volna az életének. Ez hihetetlen erőt adott neki. Összeszorított fogakkal nyúlt a férfi felé.

Véres keze elérte a férfi arcát. Végigsimította. Nem történt semmi. Rázni kezdte a fejét, de továbbra sem történt semmi. Könnyek gyűltek a lány szemében. Nem akarta elhinni, hogy az imádott férfi élettelenül fekszik mellette. Tébolyultan nézett körbe, de nem látta az ellenséget. Valamit tennie kellett. Összeszedte a maradék erejét és a hátára fordult. Rögtön köhögni kezdett, ahogy a hátára fordult. Megpróbálta feljebb tornázni magát, közben tekintete a mellette hason fekvő férfira esett. Nem tudott uralkodni a könnyein. Keze még próbálta kitapintani a nyaki ütőerét, de nem találta. Elkeseredetten nézett körbe. Ekkor pillantotta meg a fémes csillogást maga előtt az ajtónyílás sötétjében. A keze ügyébe eső fegyvert maga elé emelte és várta a támadóját, aki nem is váratott magára sokáig.

Belépett a helységbe és piros szemeit rögtön a nőre emelte. Ryanne farkasszemet nézett vele. A tekintetében gyűlölet, megvetés és elszántság volt. Addig lőtte a fémtestet, míg az egy torz fémlénnyé nem változott.

A gép-illetve, ami maradt belőle- nagy puffanással ért földet, pont Ryanne lábai előtt. A nő elképedve nézte a gépet. Majd érezte, hogy ereje a végét járja. Szemeit nem volt képes nyitva tartani tovább. Így már lecsukott szemekkel dőlt rá ájultan az imádott férfi testére.





Netti a sötétségbe érkezett, de hideg szelet érzett. Ez megnyugtatta kissé. Legalább is abban, hogy nem zsákutca, ahova érkezett. Felkapcsolta az elemlámpát és maga elé világított. Minden nyugodtnak tűnt. A hely ahova érkezett egy lejáró volt a bázishoz. Netti gyorsan végiggondolta a dolgokat, majd fedezéket keresett magának, és elhelyezte a C4-es robbanó anyagot.

Az anyag jó munkát végzett. A lyuk helyén, amelyen érkezett kb. háromszor akkora rés tátongott. Észre is vette a többieket a túl oldalon. Nem késlekedtek sokáig. Először egy doktornő, majd Kimberly és a többiek is átjutottak.

Netti végre hasznosnak érezhette magát, és mindenki felől elismerő pillantások érkeztek. A katonák újra eltorlaszolták az utat, majd összegyűlt a kis „csapat” megbeszélni a továbbiakat.

-James Reed, százados vagyok, annak, akivel még nem ismernénk egymást.- vette magához az egyik katona.

Aztán sorra a többiek is bemutatkoztak. Köztük volt egy doktornő, Felicity , öt tizedes katona, majd két civil , és végül Netti és a fejlesztő mérnők Kimberly.

Sietniük kellett. A gépeknek ugyanis nem jelentett akkora akadály pár mázsa kő megmozgatása, mint az embereknek.

A lejáratot egy öntött vas fedlap zárta le, amit újabb erőfeszítésükbe került elmozdítani a helyéről. A sötét és hideg éjszakába érkeztek. És a mentőcsapatot nem látták sehol.

- Pedig ez a hely volt megadva!-tőrt ki az egyik civilből.

- Mi történhetett?- kérdezte a százados a távolba fürkésző tekintettel.

- Itt hagytak minket.- vélekedett az egyik katona.

- Az lehetetlen!- ellenkezett a másik.

- Vagy nem is jött értünk senki.- folytatta Felicity a doktornő.

- Ezt ugye nem gondolja komolyan?- kérdezett rá a százados.

- De.- volt a rövid válasza a nőnek.

- És akkor most mi lesz?- kérdezte kétségbe esve Netti.

- Nyugi kislány!- szólt rá az egyik katona.

- Hagyja abba katona!- szólt rá a százados. Tud valaki rádiózni?

- Én igen.- jelentkezett Netti.

- Maga?- nézett csodálkozva a százados rá.

- Kódfejtő volnék. E tevékenységbe bele tartozik a kódolt rádióüzenetek megfejtése is. Ergo értek a rádiózáshoz.- jelentette ki Netti és alig láthatóan kihúzta magát.

- Értem. Akkor itt van a rádiónk, erről kéne valami segélykérést leadni.- adta át a készüléket a lánynak a százados.- De siessen.- tette még hozzá miközben a csatorna fedélre mutatott.

A lány némán bólintott. Pár percig csak Netti tevékenykedett a többiek a gondolataikba mélyedtek. A hely ahol összegyűltek jól védett volt, és jól beleillett a környezetbe, ugyanis egy elhagyott gyártelep udvara volt, ahol valaha volt gépkocsik és egyéb közlekedési eszközök roncsai közt, beton és más építőanyagok álltak halmokban. Egy ilyen hulladék halom védelmében volt a csapat is.

Netti végre letette a fejhallgatót, és nem túl vidáman nézett körbe.

Tizenöt

Na, nagy sokára visszatérek az eredeti témához...

15.

Ryanne csak akkor kezdte érezni a helyzet komolyságát, mikor folyamatosan érkeztek a katonák a fegyverekért a raktárba. Aztán egyre sűrűbben és egyre közelebbről hallotta a fegyverek hangját. Nem ijedt meg, de első gondolata aggodalommal töltötte el. A számára legfontosabb emberre gondolt, Chesterre. Furcsa mód ő nem bukkant fel a raktárban fegyverért. Összeszorult a szíve, ahogy erre gondolt. Legszívesebben rögtön nekiiramodott volna, de tudta neki itt kell most helyt állnia.
- Az az átkozott büntetés!- mérgelődött magában, miközben betárazta a gépfegyvert.
Fedezékbe vonult, majd várta a felbukkanó ellenséget, a gépeket.
Majd felugrott a helyéről ijedtében, mikor megszólalt mellette a rádiója. Mike volt az.
- Cruz főhadnagy!- szólt bele.- Ettől a pillanattól kezdve felmentem a büntetése alól. Szóval csatlakozzon a csapatához, és vegye át a vezetésüket haladéktalanul. Cél a bázis evakuálása, minél kevesebb emberi veszteség árán.- adta ki a parancsot az ezredes.
- Igenis főnök.- szólt vissza határozottan Ryanne, de azért érződött a hangjában a büntetése miatti neheztelés.
Bontották a vonalat és Ryanne egy nagy sóhaj után nekiindult a folyosónak. Ösztönösen váltott tempót, mikor úgy érezte veszély, vagyis ellenség leselkedhet rája. Közben nem kerülhette el tekintete a földön fekvő élettelen testeket. Egyikükben felismerte a csapatja tagját, majd fiatalokat, nőket és gyerekeket látott. Nem bírta tovább és visszakívánkozott gyomrának tartalma. Hiába élt így már évek óta mégse tudta megszokni ezt a sok értelmetlen halált. Ártatlanok haltak meg egy érzéketlen lény hataloméhsége miatt, amit ráadásul saját maguknak köszönhettek.
Próbált nem gondolkodni, inkább újra felvette a tempóját, és továbbment. Már csak két folyósóra volt a céljától, mikor az egyik fal szinte ráomlott, és ha nincs lendületben nem kerülhette volna el a sorsát. Így csak nagy lendülettel hasalt a földre, miközben mögötte a fal leomlott és a porfelhőben egy gép bontakozott ki. Ryanne nem sokáig feküdt tétlenül, rögtön a hátára fordult, és felült, még szerencséjére hamarabb sikerült ez neki, mintsem a gép észrevette volna őt.
Feléje lendítette gépfegyvert és célba vette a gépet. A golyók először lepattantak a kemény titánium vázról, majd mintha utat találtak volna maguknak eltűntek a gép belsejében, és mire a gép célba vette volna őt, már nem működtek az érzékelői. A gép egyensúlyát vesztve dőlt hanyatt. Ryanne gyorsan felpattant a földről, és óvatosan, fegyverét maga előtt tartva közelített a géphez. Már kezdett megnyugodni, hogy nem jelent veszélyt a gép, mikor a fémkéz a magasba lendítette fegyverét. Ryanne ösztönszerűen lőtt egy egész tárat a gépbe.
A fémkéz visszahanyatlott a földre. Ryanne végre nyugtázhatta, hogy ez a gép már senkiben nem fog kárt tenni.
De nem sokáig lehetett nyugta, mert a fal túlsó oldalán újabb fémes csillogást észlelt. Amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett a következő elágazásig. Egyedül ugyanis nem lett volna értelme szembe szállnia egy másik géppel, és nem is lehetett benne biztos, hogy csak eggyel kellett volna szembe szállnia.
Mikor balra fordult a T elágazásban, pár pillanatra megállt, hogy kifújja magát. sok pihenőt nem hagyhatott magának tudván, hogy a gépek sokkal gyorsabbak és kitartóbbak nála.
Már egyre hangosodott az összeütközések zaja, Ryanne gyorsabbra vette a tempóját. A folyosó újabb elágazásához közelített, mikor szinte a semmiből bukkant fel előtte a T-600-as egység. Egy pillanatra megtorpant, majd oldalra tekintett, és megpillantotta a folyosó jobb falában lévő ajtónyílást. Nem bajlódott a kilinccsel, csak nagy lendülettel lendült az ajtónak, és bízott a szerencséjében.
A gép átkozott gyors volt, mert Ryanne-nek sikerült túlélnie ugyan ezt a „találkozást”, de a plazma égette sebbel ért padlót a másik helyiségben. A találat a lábszárát érte, jó tenyérnyi darabot „égetett” ki belőle. Már csak akkor érezte meg a fájdalmat, mikor rá akart állni a lábára. Mivel ez nem sikerült neki, csak arra volt képes, hogy bedőljön egy fémszekrény fedezéke mögé. Az esés sem sikerült túl jól, mert érezte, hogy melegség önti el a bal oldalát. Nem volt képes megmozdulni és a fájdalom fokozatosan kerítette hatalmába a testét.
Könny szökött a szemébe, de újra szerelmére gondolt, és ez erőt adott neki. Karjai épségben voltak, így belekapaszkodott a feje mögött kitapogatott bútordarabba és ülő helyzetbe tornázta magát. Most látta meg a sebet a bal oldalán, amiből ömlött a vér. A pólója és a nadrágja szára már vérben ázott. Remegett és a lélegzetvétel egyre nehezebb lett a számára.
De az elméje még annyi tiszta volt, hogy furcsának találja azt, hogy a gép még nem ért oda. Nem értettem, de megfogadta, hogy ha itt kell meghalnia az a gép se fogja túlélni a találkozásukat. Újra a sebre pillantott. Gyorsan letépett egy darabot a nadrágja szárából, hosszába kettévágta egyiket összehajtotta, a másik résszel pedig maga köré kötözte. Nem remélt túl sok segítséget ettől, de valamit tennie kellett. A vádliján lévő seb a plazma „jótékony” hatása miatt nem vérzett legalább, de olyan érzése kezdett lenni, hogy zsibbad a lába és nem tudja kontrollálni a mozgását.
Újra kilesett a fedezékéből és ekkor végre megpillantotta a gépet. A gép lassan körbepásztázta a szobát a tekintetével és az érzékelőivel. Ryanne sejtette, hogy ebből a helyzetből nem juthat ki élve. Kezét a maga mellé helyezett gránátra helyezte, miközben köhögési inger fogta el, amit próbált visszatartani.
A gép lassú léptekkel indult meg feléje. Ryanne csak sejthette, hogy a gép észrevette őt. Magában számolta a másodperceket. Zihálva kapkodta a levegőt és már a köhögést sem tudta visszatartani. Elárulta magát, de a megváltó plazmasugár váratott magára. Aztán másfelől érkezett támadás a gép ellen. Ryanne már az ájulás szélén volt, így csak homályosan emlékszik a két erős karra, aki felkarolta és magával vitte.

csak a testi vágy....

Beszéltünk. Ennyi ami "benne van". Én meg szenvedek, és úgy érzem félre értetelmeztem mindent idáig Vele kapcsolatban. Vagy csak tényleg én képzeltem többet a dolgok mőgé.
Konkrétabban: én azt hittem(reméltem), hogy nem vagyok közönbös a számára, vagyis vannak érzései irántam nem csak egy fizikai vonzalmat érez. ennyi.

ez így nem jó

Nem segít és nem emel föl. Bár lehet, hogy nem is tudja hogyan kellene, vagyis mit kéne tennie. Sajnos az se működik, ha elmondom neki, hogy mit szeretnék...sajnos már tapasztaltam ezt. Így nem tudom, meddig bírom még. szeretném megbeszélni Vele a dolgokat végre. Úgy szeretnék nyíltan beszélgetni Vele, mikor ő is ad az érzéseiből nekem. Nem csak magából ad, hanem az érzéseiről is többet tudhatok meg.

Félek, hogy Ő erre nem lesz képes. Néha el tudom fogadni, hogy ilyen, de aztán csak szenvedek. Hiába beszéltünk több órát a múltkor, hiába voltam a világ legboldogabb embere, most mégis kérdések vannak bennem. Remélem már tanult a múltból és képes lesz magától kezdeményezni a válaszokat a kérdéseimre.

Úgy, mint a bonanza banzai dalban: "ha nálad lesz egy kérdés, nálam biztos lesz egy válasz"

A VILÁG LEGBOLDOGABB EMBERE

IIIIIgggggeeeeeeeeeeeeeeeeeeeennnnnnnnnnnnnnnnn!!!!!!!!!!!!!!!! ez én volnék:
A világ legboldogabb embere.

Végre "megtört" a jég! és beszélt magáról és az érzéseiről is. Most megpróbálom az összes dolgot felidézni és nagyjából időrendbe leírni.

Na az elején kezdve, megint ott volt az immáron volt kollégámmal, akit megkértem, hogy biztos, ami biztos alapon hívja fel, hogy jöjjön Ő is oda, mert látni akarjuk.
Aztán ott volt, és elég nehézkesen indult a beszélgetés, de már az elején is necces témákat feszegettünk. Aztán jött a "szokásos" kioktatás a részéről, hogy először el kell döntenem, hogy mit akarok, és ha külön leszek a páromtól, akkor majd próbálkozhatok mást keresni...esetleg Ő is szóba jöhet, vagyis csak annyit tudtam meg, hogy nem teljesen stabil alapokon áll az Ő jelenlegi kapcsolata.

Bocsiiiii

Még mindig nem a folytatással jövök, "csak" Blaise ihletőjéről egy hozzá közelebb álló képpel. Remélem érthető voltam. lsd. a szereplők, ahogy én elképzelem őket (Blaise)

Tudom, hogy ez is kitérő....de muszály

Folytatni még nem vagyok képes a sztorit....
Egy elgyötört lány utolsó segélykiáltása

Teltek a hónapok, és lassan azt vette észre, hogy már egy év telt el a közös út óta. Az az utazás óta, amiben oly sok reménye volt. De semmi nem történt, és ő rosszul döntött. Utólag ezerszer is megbánta már, hogy elküldte azt az sm-t NEKI. De mit tehetett volna? Akkor csak arra tudott gondolni, hogy kell neki valami bizonyosság arról, hogy mit érez Ő.
Sose kapott rá választ. Voltak válaszai a srácnak, de a lány úgy érezte, hogy sose tartoztak hozzá érzelmek. Nem értette, mért ilyen Ő. Ahogy telt az idő egyre több rossz érzés gyűlt a lányban és képtelenek voltak igazán megbeszélni a dolgokat.
A lány félt a sráctól, mert mindig úgy érezte, hogy nevetségessé teszi magát az imádott srác előtt, mivel tudta a választ, hogy sose lehet köztük semmi. De a lány mégis bízott valamiben. Nem tudta, hogy mért nem képes tovább lépni, elengedni Őt. De nem volt képes rá. Talán a sok megválaszolatlan kérdés, amik csak gyűltek és a lány már szinte minden szabad percében csak Rá tudott gondolni. Próbálta összerakni a dolgokat magában, de valami mindig volt, ami nem illet a képbe. Szerette volna tudni, mit gondol rosszul. De a srác semmire nem reagált.
És aztán egy rosszul sikerült este után a lány feladta. Mármint, csak a srácról tudott lemondani. Az érzéseiről, vágyairól és a válaszok kereséséről sosem tudott lemondani.
Próbált a lehető legkevesebbet a srác közelében lenni, nehogy nyűg legyen neki, és kétszer is meggondolta, milyen kritikát és hogyan mond neki. Aztán lassan kezdte jobban érezni magát a lány. Maga sem értette, hogy mért, de már napokig jókedvű tudott lenni. És épp az egyik hozzá közel álló emberrel akarta ezt elmondani, mikor minden ugyanolyan lett, mint régen. Ahogy ott ült, a lány nem tudott másra, csak a srácra gondolni és akkor rá kellett döbbennie arra, hogy nem múlt el semmi. Még mindig ugyanúgy érez, és ugyanúgy felkavarja a srác közelsége, és ugyanúgy megdobban a szíve. Akkor határozta el magát, hogy újra ír Neki, bár választ nem remélt, de titkon reménykedett. Mikor a srác azt ígérte a telefonban, hogy válaszolni fog neki, ő repdesett az örömtől és annyira lelkes volt. Minden reggel reményekkel a szívében és bizakodón indult dolgozni. És teltek a napok. És ő egyre csak várta a válaszát. De úgy tűnt hiába. Nem értette, hogy mért ígérte a srác akkor.
Nem értett Ő már semmit.
Nem értette, mit és hol rontott el. Pedig ha tudta volna bármit megtett volna azért, hogy jóvátegye a dolgokat. De a srác nem mondott semmit. Kérdezni nem mert, csak reménykedett, és egyre lehangoltabb lett. Ezerszer tette fel magának a kérdéseket: „mért ilyen velem? Mért nem mond semmit, legalább az, hogy hagyjam békén? Mit akar ezzel a viselkedéssel elérni?”
A lány úgy érezte, hogy csak egy célja van Neki ezzel, hogy teljesen a porba tiporja az önbecsülését, ami egyébként is alig volt már a sok csalódás miatt. Mért nem „emeli fel”? Mért nem hajol le hozzá, és mért nem segíti fel?
Semminek érezte magát, és csak magában kereste az indokot, amiért így viselkedett vele a srác. Biztos sokszor nyűg volt neki, és teher, a jelenlétével, az érzéseivel, no, mega sebezhetőségével. De nem tehetett ő erről. Mert úgy érezte, apróság, amit ő szeretne. Csak néhány percet és pillanatot szeretett volna, amikor a srác csak rá figyelt volna. Csak egy ölelést szeretett volna, hogy egyetlen egyszer érezhesse a srác közelségét, az érintését, amiből erőt meríthetett volna bármikor. De Ő nem volt képes erre.
A lány majd 3 hónap várakozás után, nem bírta tovább és újra írt neki. Persze reakció erre sem volt a sráctól. És ettől a pillanattól kezdve egyre rosszabbul érezte magát a lány. Nem sok minden volt, ami fel tudta vidítani, és egyre jobban kerülte a srácot. Már csak muszájból beszélt Vele.
Válasz még mindig nem volt, mintha egyetlen levelet se kapott volna meg a srác, mintha semmit nem olvasott volna. Hiába próbálta kiírni, elpanaszolni magát azoknak, akik mellette álltak, nem lett jobb neki. Aztán mégis csak kapott választ. Mikor már úgy érezte, ennél rosszabb nem lehet. Még épp idejében érkezett a srác válasza. De nem volt túl lelkesítő. Annyit mondott neki, hogy ne firtassák a múltat. És a lány nem értette, hogy mért csak ennyire volt képes a srác. Megint csak kérdések voltak benne.
Már nem is az fájt neki, hogy megbántotta őt, hanem, hogy egyszer sem volt képes betartani az ígéretét, ami a lány egyedüli „kapaszkodója” volt.
És a lány összetört. Már fizikailag se volt jól, és ahogy közeledett az a nap, mikor egy évvel ezelőtt beteg lett, úgy nőtt benne egyre jobban a félelem, hogy megint megtörténik vele.
És megtörtént.
Újra lebetegedett. És tudta, hogy ez most komoly. Csak a srác nem fogta fel még mindig, hogy mennyire szenved.
Nem akart a lányról és az érzéseiről tudomást venni, és a lánynak már nem volt olyan napja, hogy ne sírt volna. Sírt és félt a másnaptól, mert tudta már minden remény elveszett…. és nem tudta, mért történt mindez.
Nem értette, mi miért történik és nem értette a srácot. Választ pedig tudta, hogy már nem kaphat Tőle.
De akkor mi tartja még itt, mi élteti még a lányt? Mi tartja benne a lelket, hogy mindennap fel tudjon kelni?
Ő se tudja már. Hisz minden nap olyan, mint a másik. Egyhangú, szürke, reménytelen. Csak még azt nem tudja, meddig lehet így létezni, és ennyi fájdalmat elviselni.
Mikor fog eljönni az a pont, mikor ki kell mondania, hogy nem bírja tovább, és nem lesz, aki itt tartsa tovább?

Kérlek, vedd észre, hogy nem tudok egyedül „felállni”!
Kérlek, segíts! Mert csak Te vagy képes rá.
Kérlek, érts meg, és halld meg a segélykérésemet!
Talán még nem késő….

Még egy kis "kitérő"

na, beszéltünk, mármint Vele... jó és rossz érzések kavarognak most bennem, de még beletelik egy időbe, míg fel tudom dolgozni az általa mondottakat.
Az volt a lényege ne firtassuk a múltat. És Ő bármit is mondott v. tett nem állt szándékában megbántani. ennek örültem, de amit ajánlott annak nem:
csökkentsük minimálisra a kommunikációt, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe, ahol Ő meg tudna bántani valamivel.

levontam a tanulságot: Ő nem képes rá, hogy több együttérzést mutasson felém....

Fáj ez nagyon, és hiába vártam még ott ülve valamire, vagyis arra, hogy valami megváltozzon, hogy lássak valami érzelmi reakciót rajta, vagy együttérzést, vagy valamit... SEMMI!!!!!!!
Rettenetesen fáj....

Ezt az üzenetet adtam még másnap neki oda, utolsó momentumként:

"Hitetlenül ültem ott, mégis valamit remélve,
szívemben sebekkel egyre csak gyötörve.
Nem is tudtam már akkor, hogy mire várok még,
ennyi idő után bolond ki remél...
Csak egy szempár kellett volna, vagy egy ártatlan kis szó,
mi nem is lenne kedves, csak éppen vigasztaló."

Én csak ennyit akartam még, és többet nem fogom szóba hozni a témát- írtam NEKI még.

Persze reakció az most se volt a részéről...

Tizennégy

Gyorsan a falhoz lapultunk, mivel nem tudtuk mi várhat ránk. Mikor megbizonyosodtunk róla, hogy nem vár minket egy tucatnyi kiborg a bejárat túlsó oldalán Pier és Can beléptek az épületbe. Még egyszer hátranéztem, mintha abban reménykedtem volna, hogy Chidori felbukkan majd mögöttünk, de nem történt semmi. Minden nyugodt volt. Bár abban reménykedtem, hogy sikerült neki elkerülnie a robotokat. Igaz így se lehetett sok esélye, de én akkor is hittem benne.

A rakodó tér hatalmas, kivilágított csarnok volt, ahonnan vaslétrák vezettek felfelé és lefelé a különböző szintekre. Can elővette a térképet, és rövid tanulmányozása után megindult az egyik létra felé. Követtük. Furcsa volt egy ilyen helyen járni. Mindig az az érzésem volt, hogy bármelyik pillanatban ránk támadhat egy hadseregnyi kiborg. Ráadásul minden olyan világos volt. Szóval nem hagyott bennem jó érzéseket ez a hely. Aztán összeszedtem magam, és követtem a többieket.
Pier és én haladtunk elől, aztán Can és Blaise. Mivel eggyel kevesebben voltunk a tervezettnél, nyugtalanabb is voltam. De úgy tűnt már nem tántoríthat el minket semmi sem a cél elérésétől.
A fémlétra tetején egy zárt ajtóval találtuk szembe magunkat. Szerencsére nem csak mechanikusan lehetett működésbe hozni, így Can megbirkózott ezzel az akadállyal is. Arcán láttam az elégedettséget, mikor egymásra néztünk. Gyorsan az ajtó mellé húzódtunk fedezékbe, mikor nyílni kezdett az ajtó.
Óvatosan lestem ki a folyosóra, ahova az ajtó vezetett. Ez is kivilágított, patika tisztaságú fehérre meszelt volt. Mint valami orvosi intézményben. Az is jutott eszembe róla, hogy ezeket a gépeket orvosi pontossággal és szaktudással rakják össze itt, még nagyobb hatékonyság elérése miatt. Nem lettem boldogabb ettől a felismeréstől sem.
A folyósón lévő kamerákra esett a tekintetem. Can, mintha gondolatolvasó lett volna, épp ekkor szólalt meg.
- Semmi gond, mindjárt elintézem őket.- nyugtatott meg.
Én csak némán néztem, ahogy tette a dolgát. Valami apró fekete doboz félét helyezett az egyik oldalára, majd egy hasonlóan kicsi távirányítót vett elő. Majd jelezte, hogy részéről el van intézve a dolog.
- Állóképet fognak látni egy ideig a gépek.- jelentette ki mikor már mindannyian a folyosón voltunk.
- És ez meddig alkalmazható?- kérdeztem azért meg.
- Kb. 20 percig, de asszem kifelé menet már úgyis észreveszik az ittlétünket, szóval nem sok hasznát fogjuk venni amúgy sem. És lehet, hogy nem is ezen az útvonalon kell távoznunk.
- Mintha csak én mondtam volna.- jegyezte meg Pier.
- Akkor siessünk!- kértem őket.
Lassan és körültekintően haladtunk a nyílegyenes folyosón, és csak remélni mertem, hogy nem botlunk egy gépbe se, mert itt kész csoda lett volna -fedezék nélkül - életben maradni egy kiborg támadáskor.
Aztán valami halk zúgásra kaptuk fel a fejünket. Megtorpantam és minden érzékszervemmel a szokatlan hangra összpontosítottam. A többiek is így tettek.
- Ventilátor.- szólalt meg lassan Blaise.- Olyan, mint a bázison, tudom, mert sokszor nem tudtam a hangjától aludni.- emlékezett vissza Blaise.
- Remélem, jól emlékszel!- válaszoltam vissza.
- Jól.- válaszolta kissé sértődötten.
- Menjünk!- kértem őket.
A folyosó aztán egy T elágazásba torkollott. Kérdőn néztem Can-re.
- Jobbra.- válaszolta.
Megint kilestem a folyosóra, de gyorsan vissza is kaptam a fejem, mert mintha valami fémes csillogást láttam volna.
Nem akartunk feltűnést keltetni az ittlétünkkel, így próbáltunk a lehető legészrevétlenebbek maradni és minden közelharcot elkerülni, így egy újabb apró szerkezet került elő Can hátizsákjából, ami azt a célt szolgálta, hogy szemünk helyett szemünk legyen, miközben olyan apró volt, hogy egy kiborg nem foglalkozott volna vele. Apró képernyőre tapadt a tekintetünk. A kis szerkezet végiggurult a folyosón, de nem „látott” semmi gépre utaló jelet, így lassan elindultunk a tervezett útirányba. A szívem a torkomba dobogott, mert ehhez nem tudtam hozzászokni, hogy olyan ellenségre vadászunk, vagy ő vadászik ránk, akiről köztudott, hogy sokkal gyorsabb és erősebb egy embernél. Ráadásul azt se tudhattuk, honnan les ránk a veszély. Szerencsére már csak ez az egy folyosó volt hátra acélig. A keresett vezérlő a folyosó legvégén lévő ajtó mögött volt. A kis szerkezet nem talált semmi különöset, így Can el is rakta.
Elértük az utolsó ajtót, ami semmiben sem különbözött a folyósón lévő többitől. Semmi gyanúsat nem érzékeltünk, így Can nekiállt kiiktatni a biztonsági rendszert, ami beletelt pár percbe, még neki is.
- Minden oké?- kérdezte érdeklődve Blaise, miközben melléje guggolt.
- Aha.- válaszolta röviden Can.- Csak komolyabb a programja, mint reméltem.- adott azért magyarázatot.
Ahogy elnéztem a két fiatalt, észrevettem, hogy Can homlokán izzadság cseppek jelennek meg. És ahogy beszélt Blaissel, olyan emberi volt. Na, jó, gondoltam, milyen is legyen egy ember. Érdekes, hogy még ebben az idegesítő és kiszolgáltatott helyzetben is észre tudtam venni ilyen dolgokat. Sajnos néha képes voltam „elveszni” a részletekben. Így gyorsan el is hessegettem ezeket a gondolatokat és újra az előttem lévő folyosóra szegeztem a fegyverem. Pier mintha szoborrá dermedt volna, úgy térdelt mellettem fegyverét az érkezésünk irányába tartva. Csodáltam ezért az összpontosítási képességéért.
Can hangjára eszméltünk. Sikerült kiiktatni a rendszert. Mindannyian az ajtó mellé lapultunk az ajtó fotocellája kinyílt, Pier és én egyszerre lestünk ki a fedezék mögül, de vissza is rántottuk a fejünket, még épp idejében, hogy elkerüljük a plazmafegyver lövedékét. Már meg is találtuk a „kiborgunkat”. Mindannyian tűz alá vettük a kiborgot. Közben pedig szidtam az összes fajtáját. Alattomos, sunyi mód kivárta, míg mi jutunk el „hozzá”, és pont a cél előtt akart lecsapni ránk.
Egy idő után megszűnt a fegyverek ropogása, és plazma lövedék se érkezett. Pier belesett a helységbe. Megnyugvással konstatálta, hogy a gép már nem harcképes.
Sietnünk kellett.

Egy kis kitérő

Amiről most fogok írni, nem kapcsolódik a történethez, szóval nem kitalált, hanem a valós életben megtörtént dolgok.
Szóval már ez a hét is úgy kezdődött, hogy nagyon magam alatt voltam. Egyre csak nyomasztottak a meg nem válaszolt kérdések, és biztosra vettem, hogy Ő semmibe vesz az érzéseimmel együtt. Csütörtökön és pénteken már annyira magam alatt voltam, hogy napközben többször is elsírtam magam miatta, és a tehetetlenség miatt. Konkrétabban: május óta vártam egy ígért választ a levelemre, múlt héten írtam utolsó próba képp még neki, hogy tudja mért vagyok így magam alatt. Erre sem reagált.
Végső elkeseredésemben kértem az egyik hozzám közel álló kollágám, hogy beszéljen vele. Ő kapott válaszokat, csak nem értem a magyarázatait: szerinte abba maradtunk, hogy majd egyszer visszatérünk a témára, vagyis a levelemre, amit májusban írtam neki... szerintem, ő ígérte, hogy válaszol rá, én meg akkor azt mondtam, hogy oké, de nem azért hívtam akkor fel, csak azt akartam tudni, hogy megtalálta e egyáltalán a levelemet. Aztán szerinte azért nem beszélünk és kerüljük egymást, hogy ne bolygassuk a régi sebeket... én erről nem tudok, hogy lett volna szó ilyenről, ugyanis én magam döntöttem úgy júniusban, hogy nem fogok beszélni vele, és elhatárolom magam tőle, mert nem akartam több fájdalmat, és mert nem tartotta be az ígéretét.
Szóval teljesen ellentétes dolgokat mondott a kollégámnak, és nem értem mért. Mivel a múlt heti levelemben leírtam, hogy mért nem beszélek VELE. Szóval tudhatta, hogy mit miért teszek és mire várok....de akkor mért mondott a kollégémnak mást, mivel azzal is tisztában lehetett, hogy ő továbbmondja nekem...
ennyi. annyiból örülök, hogy legalább neki válaszolt, az viszont kétségbe ejt amiket mondott...
most vagy nagyon félre értettük egymást, vagy hülyét akar belőlem csinálni.
remélem, hogy csak az elsőről van szó, de akkor sincs mentsége arra, hogy miután elolvasta a levelem, nem szólt volna, hogy Ő szerinte másban állapodtunk meg, és nincs jogom számonkérni tőle, pl. hogy mért nem válaszolt.

Összefoglalva:
1.kicsit megnyugtatott, hogy beszélt erről a dolgokról a kollégámmal
2.nem értem, akkor a múlt heti levelemre mért nem reagált semmit
3. úgy érzeém, csak menteni akarta magát a kollámnak adott válaszával
4. de mért gondolta azt, hogy ezzel le van tudva a dolog? hisz tudhatja, hogy a kollégám úgyis elmondja nekem, és akkor kiderül, hogy valaki valótlan dolgokat állít, de ha nem is ez van, akkor minimum az derül ki, hogy félreértettük egymást(amit a neki írt múltheti levelemből már sejthetett volna)

100 szónak is 1 vége: cseberből vederbe kerültem...


EGYÉBKÉNT MEG NEM IS OLYAN FÜGGETLEN A TÉMA A SZTORIMTÓL, MERT AKIRŐL SZÓL AZ AZ EGYIK FŐHŐSÖM (bLAISE)

Tizenharmadik

Blaise szinte megelőzte Piert, mire elérték az épület végét, így amilyen gyorsan csak tudta lelassította a tempóját, és félig az oldalán csúszva érkezett meg a gyár sarkához. Gyorsan feltápászkodott és a falhoz lapult. Megvárta míg Pier is mellé ér, majd kilesett a fal mögül. Rögtön észre is vette a teher bejárat előtt őrködő kiborgokat. Gyorsan visszahúzódott a fal takarásába.
Egymásra néztek Pierrel. Talán mindkettőjük agyában egyszerre fordult meg, hogy Chidoriéknak mostanában kéne intézniük a robbantást. Szinte ezzel egy időben meg is hallották a robbanást. Mindketten a hang irányába fordították a fejüket, majd kapcsoltak, hogy hasra kéne vetniük magukat.
Mire aztán a bejáratot őrző 2 kiborg elérte az épület sarkát, már szabad szemmel fel se lehetett volna őket fedezni. Egy kiborgnak persze nem esett volna nehezére, de most a belső vezérlőjükön magasabb prioritású feladat jelent meg. Utána kellett nézniük a robbanás eredetének és okának, ugyanis a SKYNET szinte a robbanás pillanatában értesült az eseményről és ezt határozta meg az elsődlegesen elhárítandó veszélyforrásnak. A körzetben tartózkodó összes kiborg rögtön értesítést kapott a célfeladatról.

Can, és én egy jól kialakított fedezékben húztuk meg magunkat, a robbantás helyszínétől kb. 500 méterre. Chidorinak sajnos közelebb kellett tartózkodnia, mert a távirányító max. 200 méter hatótávolságú volt. Mikor csend lett, elsőnek kaptam fel a fejem, és próbáltam a tekintetemmel megkeresni Chidorit a kavargó porfelhőben.
Nem láttam semmit, igaz a por szinte nullára csökkentette a látótávolságot. Ez az állapot csak a kiborgoknak kedvezett. Szitkozódtam is magamban, de ahogy Can-re néztem megnyugvással vettem tudomásul, hogy őt ez a helyzet sem zavarja igazán. Kimerészkedni még nem mertünk a fedezékből, ugyanis a felrobbantott épület fele omlott csak le teljesen, a másik fele pedig csigalassúsággal kezdett el dőlni a már leomlott rész felé. Szóval az árok oldalának lapulva vártuk a történéseket.

Blaise és Pier, ahogy megpillantották az épület sarkánál megjelenő kiborgokat, még szorosabban lapultak a falhoz és remélték, hogy az árnyék biztonságot nyújt nekik. Szerencséjük volt. A kiborgok szépen elsétáltak a robbanás irányába. Mikor már látótávolságon kívülre értek a két katona elindult az épület bejárata felé. Egyelőre csak újabb menedéket keresve ugyanis gyanították, hogy a védelmi rendszer így is aktív, és Can nélkül nem sokat tudnak tenni a kiiktatásáért.

Mikor leomlott a maradék része is az épületnek, egyből felugrottam és indulni próbáltam a törmelék halmok felé, de egy kéz visszatartott. Kérdőn néztem Can igéző, sötétbarna szemeibe. Mintha egy pillanatra ő is elkalandozott volna, de aztán gyorsan magyarázatot adott a tettére.
- Veszélyes.- jelentette ki.
- Mint ahogy minden más az ebben a világban.- érveltem.
Nem engedte el a kezem. Nagyot rántottam a kezemen, és ő nem tartott tovább vissza, csak némán csatlakozott hozzám. A tekintetemmel Chidorit próbáltam kiszúrni, de a remélt helyen nem láttam senkit. Tanácstalanul néztem körbe. Mintha alakok kezdtek volna kibontakozni a porfelhőből. A tüdőnkbe kezdett beszivárogni a finom por, és egyre sűrűbben jött köhögési inger ránk, próbáltuk ruhával eltakarni a szánkat és orrunkat, de az apró por mindenen utat tőrt magának. Hol Can-re, hol a közeledő alakokra tekintettem. Tudtam, hogy gyorsan döntenem kell, ha nem akarom veszélybe sodorni egy másik ember életét is. Chidorit pedig még mindig nem láttam sehol. Aggodalom lett úrrá rajtam. Féltem, hogy ha most hátat fordítok ennek a helynek, soha többet nem fogom viszontlátni őt. Tovább nem tudtam gondolni, mert kiáltást hallottam, és éreztem, hogy valami ledönt a lábamról. Mikor már a földön feküdtem, és kiderült, hogy Can volt a „megmentőm”, egy hatalmas törmelék halom gurult a közeledő kiborgok és a köztünk levő területre, és ha Can nem veszi észre a veszélyt, akkor én a törmelék halom alatt maradtam volna.
Zavartan és hálásan néztem a rajtam fekvő srácra. Ő csak bólintott.
- Siessünk!- kérte, mikor feltápászkodott. - Nem sokáig fogja őket feltartóztatni az omlás.- folytatta.
- De Chi….- kezdtem volna, de ő leintett.
- Gyere már!- szólt rám, kicsit kedvesebben a szokottnál.
- De muszáj…- kezdtem kétségbe esetten.
Erre már nem reagált, csak maga után húzott. Nehéz szívvel hagytam ott a helyet.


Ahogy sejtettük az épület bejáratáig tiszta volt a terep. Megkönnyebbültem, mikor megláttam Blaise-t és Piert. Kérdőn néztek ránk. Én csak megingattam a fejem. Blaise a vállamra tette a kezét. Zavartan pislogtam. Eközben Can végzett a védelmi rendszer kiiktatásával, és halk kattanás után lassan nyílni kezdett az ajtó.

Tizenkettő

Az utca egyik sötét szegletében gyűltünk össze, mikor elértük a biztonsági zóna határát. Innen kezdődött az út neheze. Röviden ismertettem a tényállást a többiekkel.
- Az elsődleges cél Can-t eljuttatni a gyár vezérlőjébe, a többi már szinte gyerekjáték lesz.- néztem sokat mondó pillantással a nevezettre, ő mintha elmosolyodott volna.
Úgy tettem, mint aki észre se veszi a reakcióját, így semleges hangon folytattam:
- Szóval gondolom mindenkinek feltűnt az egész jó állapotban lévő irodaépület az utca túloldalán.- mindenki lopva arra nézett, érdeklődő tekintetekkel találkoztam.- Az az elképzelésem, hogy sikeres elterelő hadművelet lehet a felrobbantása.- reménykedő pillantással néztem Chidorira. Ő elgondolkodva nézett maga elé.
- Meglehet.- válaszolta végül lassan.
Ez a válasz kicsit megnyugtatott, de jobbnak láttam azért a többiek véleményét is kikérni.
- Pier?- kérdeztem röviden.
- Jó gondolat.- állapította meg.
- Szerintem meg hülyeség.- szólt közbe Can.
Mindannyian értetlenül néztünk rá.
- Mért is az?- kérdeztem kissé ingerülten.
- Mert egy hadsereg terminátort fog idevonzani a robbanás.- vélekedett.
- De ha ide is, legalább nem a gyár bejáratához. Vagy te inkább verekednéd át magad a mostani védelmi rendszerén?
- Meg kéne gondolni!- intézte szavait Pier-hez Can.
Nem értettem mit akadékoskodik itt. Próbáltam higgadt maradni, és leplezni a bennem felgyűlt dühöt.
- Na jó- kezdte Pier.- Egy csapat vagyunk, így közösen döntünk. Megszavazzuk. Ám mielőtt szavaznánk, van valakinek más ötlete?- nézett érdeklődve Pier.
Senki nem jelentkezett.
- Akkor ki támogatja az ötletem?- kérdeztem már nyugodt hangon.
Chidori, Pier és én tettük fel a kezünket. Ezek szerint Blaise is Can véleményét osztotta. Nem lettem ettől a ténytől lelkesebb.
- Nos, akkor Chidori aláaknázza az épületet, egy hátvédet kap hozzá, engem. Addig Pier, Can és Blaise előre mennek felderíteni a terepet. Ellenvetés?- kérdezte komor tekintettel.
- Biztos elegek lesztek ketten?- kérdezett rá Pier.
Most én néztem elgondolkodva magam elé.
- Megoldjuk.- válaszoltam határozottan.
- Azért nyugodtabb lennék, ha Can is veletek lenne.- bizonygatta, miközben kérlelőn nézett rám.
Nagyot sóhajtottam, majd beleegyezem. Egyeztettük az óráinkat, majd a helyzetünket. És megbeszéltük a pontos találkozási pontot. Majd elváltak útjaink.
Büszke voltam magamra, hogy minden akadékoskodás nélkül képes voltam elfogadni Can társaságát. Lopva néztem rá, ahogy pár méterrel mögöttem haladt kifürkészhetetlen tekintettel. Chidori és én kb. egyvonalban haladtunk. Itt egész jó volt az út, ugyanis a nagyobb akadályoktól a gépek megtisztították már az utat a saját boldogulásuk miatt. Ez persze azt is jelentette, hogy a gépek járőrei „előszeretettel” használták ezt az utat. A felderítő csapatnak köszönhetően viszont már jó ideje megfigyelés alatt volt a terület, így percre pontosan tudtuk, hogy mikor fog a következő őrjárat ide érni. Megkönnyítette a dolgunkat, hogy a gépek logikusan dolgoztak, vagyis nem ismerték a véletlent.
Két percünk volt még az épület eléréséig, és kb. négy perc múlva kellett ide érnie az őrjáratnak. T-600-asokból állt, ami könnyedséget jelentett, a Hunter Killerek más útvonalon haladtak. Azok útvonala, illetve repülési pályájuk Pier és Blaise útvonalát keresztezte. Aggodalommal néztem az égre, majd követtem Chidorit az épület belsejébe. Mikor beértünk érdekes módon Can szólalt meg először.
- És hogy gondoltad ezt az egész robbantást Chidori?- kérdezte kíváncsian Can.
Ebből már sejtettem, hogy az én posztom marad a hátvédség. Sértődötten vettem tudomásul, de nem kommentáltam. Látszólag egyiküknek sem tűnt fel ez. Kerestem egy helyet ahonnan jó rálátás nyílt az utcára.

***
Eközben Pier és Blaise elhagyták a főutat és egy nyílt területen vágtak át. Csak remélni tudták, hogy pontosak az információjuk a járőrök érkezéséről, mert ezen a közel 500 méteres távon ki voltak szolgáltatva mindennek. úgy időzítették az érkezésüket, hogy pont az iroda épület felrobbantásakor érkezzenek a gyár háta mögé, ahol a teher bejárat volt. Ott kivárják, míg a gépek elindulnak a robbanás irányába, és akkor szinte védtelenné válik az a bejárat, ha minden az elképzeléseik szerint alakul.
Blaise kicsit szkeptikus volt, de bízott felettese tapasztalatában és rutinosságában. Igaz ő se most kezdte, de tán Pier több ilyen kaliberű akcióban vett részt, mint ő. Blaise még emlékezett az első bevetésükre. Pár fontos személyt kellett kimenteniük a sivatag kellős közepéről. Éjszaka kísérelték meg az akciót, és még élénken élt benne a kiborgok érzékelő képessége. Szinte milliméter pontossággal vadászták le az embereket. És úgy tették mindezt, hogy éjszakai sötét volt. Ők persze használtak éjjellátót, de azok az átkozott gépek a legkisebb hőmérséklet különbséget is érzékelni tudták a környezetükben. Nem szívesen gondolt vissza a múltra, de most ez e kép szinte befurakodott az elméjébe, mert kísértetiesen hasonlított a mostani helyzet az akkorira.
Pier bevárta őt, majd kézjelekkel tette fel a kérdést, hogy minden oké-e. Blaise csak bólintott. Elmutogatta a továbbiakban elképzelt útirányt, majd az órájára és a toronyházra nézett. Még 5 perc volt a robbanásig. Jól és szinte akadálymentesen haladtak. Túlságosan is nyugodt volt minden. Rossz előérzete támadt, és ahogy a következő pillantásuk találkozott ezt látta társán is. Szaporábbra vették a léptüket, és minden érzékszerveikkel maximálisan a környezetükre figyeltek. Pier egyszer csak lassított a léptein, és ha Blaise nem néz épp előre tán neki is ment volna. szinte mozdulatlanná váltak csak tekintetüket hordozták végig az előttük lévő területen. Mintha frissen szántott terület lett volna.
- Valami itt nem stimmel.- jegyezte meg halkan Pier.
Blaise bólintott. Bár még egyikük se tudta, hogy mi nem stimmel.
- Aknamező?- találgatott Blaise.
- Túl egyszerű lenne.- vetette el Pier az ötletét.
- Akkor?- kérdezte maga elé meredve Blaise.
- Gondolkodj úgy, mintha gép lennél! Hogyan tartanád távol a rutinos harcosokat a gyártól, akik már szinte minden harctéri trükköt ismernek, amit ember alkalmazott?
- Tán biológiai fegyverrel?- kérdezte Blaise.
- És ha ezt nem teheted meg, mert a körzetben emberi foglyok is dolgoznak, pl. értékes tudósok?- kérdezett tovább Pier.
Blaise nem tudott mit válaszolni rá. Egyre csak arra gondolt, hogy itt állnak a nyílt terepen és értelmetlen eszmecserét folytatnak.
- Blaise?- nézett kérdőn a srácra Pier.
- Bocs, de rohadtul zavar, hogy itt állunk a semmi közepén kiszolgáltatottan.- vágta rá idegesen Blaise.
- Nyugi, majd megszokod!- szólt rá komoran Pier.
Blaise lemondón nézett a parancsnokra, de nem kommentálta a válaszát. Tudta, hogy sose fogja megszokni, hogy minden percben csak a szerencsében bízhatnak. Túl sok váratlan esemény alakíthatta az életüket, de ha meg se próbálták volna, még a lehetőséget se kapták volna meg a győzelemre.
- Gyere csak!- intett Pier a mögötte álló társának, miközben leguggolt az egyik barázda mellé. – Kiborg nyomok.- állapította meg.- De szerintem ez csak elterelés akar lenni. Túl jól láthatók a nyomok, és ez nem a gépekre vall. – válaszolta tovább gondolkodva Pier.
Ekkor Blaise levette az éjellátóját és a lehető legjobbkor tette, mert valami megcsillant a sötétben tőle pár lépésnyire. Közelebb hajolt és ekkor kivehetővé vált számára egy vékony dróthuzal, ami a barázda felett pár centire húzódott. Aztán ahogy följebb emelte a tekintetét a többi keresztbe kihúzott, és egyenlő távolságokra elhelyezett dróthuzal is láthatóvá vált számára. Intett Piernek, hogy vegye le az éjellátóját, majd az első drótszálra mutatott.
Megint a szerencsének volt köszönhető, hogy nem futottak bele egyikbe se, ki tudja mit hoztak volna működésbe.
Úgy vélték, ha ügyesen haladnak képesek áthaladni úgy a területen, hogy nem érintik a drótokat. És persze remélték, hogy nem változnak a drótok helyzetei.
Ezzel a „kis” akadállyal értékes perceket veszítettek, így gyorsabbra kellett volna venniük a lépteiket, de nem akartak kockáztatni. Pier gondolatai még mindig a drótok körül forgott, mert ugye a társaiknak is erre kellett volna jönniük, de mi van, ha ők nem veszik észre majd? Arra jutott, hogy valahogy ki kell iktatniuk, mégpedig feltűnés nélkül. Mire ezt végig gondolta véget ért a drótháló, így meg is osztotta a gondolatait Blaise-zel.
- Lehet, hogy elég, ha megszakítjuk a vonalat.- vélte Blaise.
- Lehet.- reagált Pier a gondolatra.- De mégis hol?
- Szerintem bárhol megszakíthatjuk.- gondolta Blaise.
- De mégis, ha valaki belegabalyodik, az nem ezt teszi?- kérdezte aggodalmasan Pier.
- Szerintem nem olyan könnyű elszakítani őket.
- Jó, feltételezzük, hogy ez az elmélet okés, de akkor is milyen lehet az érzékenysége ezeknek a drótoknak?- gondolkodott hangosan Pier.
- Talán a kisebb állatokra nem reagál… mert az sok téves riasztást okozhatna.- vélekedett Blaise.
- Akkor mutasd a kezed!- kérte Pier.
Blaise értetlenül nézett a parancsnokra.
- Csak nyújtsd ki magad elé!- kérte nyugodtan.
Blaise nem ellenkezett.
- Fogd a fogót!- kérte Pier, a te kezed biztosabb.- állapította meg.
Blaise teljesítette a kérést, bár mielőtt elvágta volna a drótot a keze megremegett. Aztán nem történt semmi. És ezt jó jelnek vették majd, mint akiket puskából lőttek ki futottak a cél felé, hogy behozzák a lemaradásukat.

Tizenegy

Kimberly és Netti amilyen gyorsan csak tudtak fedezékbe húzódtak, miután magukhoz vették a vészhelyzetekre fenntartott fegyvereket. Netti idegesen nézett társára.

- Ne aggódj, megtaláljuk!- súgta biztatón Kimberly a nála pár évvel fiatalabb lánynak. Remélte, hogy az ő félelmét nem veszi észre Netti. Ugyanis teljesen más volt az amikor a gépekkel „dolgozott”, vagyis harcképtelenné tett egyedeket vizsgált, akkor nem kellett tartani egy esetleges támadástól. Most viszont ez a gép mozgásképes volt, és minden áron véghez akarta vinni a küldetését: embereket semmisítsen meg. Kimberly kizárta ezeket a gondolatokat az agyából és próbált a külvilág jeleire figyelni.

A bázison egyelőre minden csendes volt. Gyanúsan csendes. Intett Nettinek, hogy kövesse. A családi részleg felé vette az irányt, és csak remélni tudta, hogy még nem érkeztek késve. Eközben a hang-nélküli vészjelzőt is bekapcsolta, ami minden folyosón el volt helyezve és összeköttetésben álltak egymással. Gyorsan elérték az elágazást. Kimberly kilesett jobbra, és mikor biztonságosnak ítélte meg a helyet, tovább indultak. Már csak méterekre voltak a részleget elválasztó ajtótól. Minden nyugodt volt. Kimberly hirtelen megtorpant és a fal egyik mélyedésébe taszította a rémült arckifejezésű lányt, majd ő is mellé préselte magát. Épp, hogy eltűntek a mélyedésben meghallották a plazmafegyver szisszenését. Kimberly agya gyorsan járt, és végiggondolva a lehetőségeket arra jutott, hogy tüzet kell nyitnia a gépre, ha nem akarja, hogy gyerekek vagy nők haljanak meg.

Mikor a következő sorozat abba maradt. Gyorsan a képzeletbeli célpontra irányította Ak-ját, és rövid sorozatot adott le. Netti elhűlten nézte társa tettét. Úgy érezte, hogy erre sose lett volna képes. Hiába gyűlölte a gépeket, nem lett volna olyan bátor, mint Kimberly. Újabb sorozat érkezett, majd az ismerős fegyverek hangját is meghallották. Nagyot sóhajtottak. Ekkorra ért oda ugyanis a bázis fegyveres osztaga, így már a gépnek esélye se volt. Fél perc után a gépből csak olvadt fém maradt a folyosón. Kimberly óvatosan nézett ki a rejtekükből. Megkönnyebbülten nyugtázta, hogy a gép már nem tud senkiben se kárt tenni. Gyorsan odasietett hozzá, és egy mozdulattal kitépte a fejébe beépített jeladót. Gyűlölettel a szemében nézte a mikrocsipet, majd a surranója örökre megsemmisítette.

Netti is kimerészkedett a rejtekből és Kimberly mellé érve nézte a gyilkológép maradványát.

Egy csecsemő felsírt valahol. Kimberly torka összeszorult. És ekkor elszabadult a pokol. A megsemmisített gép mögött szinte átrobbant a fal. A pillanatnyi zavarodottság és ijedtség után Kimberly 180 fokos fordulatot tett, majd Netti karját elkapva rohanni kezdett minél messzebbre a robbanás helyétől. A katonák csak ledöbbenve nézték a robbanást és a két feléjük rohanó lányt.

- Géééépeeeek!- kiáltotta Kimberly, mikor a csodálkozó osztag elé értek, majd egy hirtelen mozdulattal bevetődött az akkor eszmélő katonák sora mögé.

Netti zavarodottan nézett hátra. Szeme sarkából még látni vélte a füstfelhőből kibontakozó gépet, majd erős kéz ragadta meg és percekre elsötétült a világ előtte.



***

- Ismételje meg katona még egyszer!- kiáltotta dühösen a mikrofonba a kinevezett hadnagy.

„-Gépek, a II-es körzetnél, egy megsemmisített T 600-as, és vagy egy tucatnyi T 700-as uram!”- hallotta a katona válaszát Mike.

Mike csalódottan bontotta a vonalat. Nem volt ideje azon gondolkodnia, hogy történhetett ez meg, és ki lehet a hibás. Most embereket kellett menteniük.

Magához vette a fegyverét miközben leadta a riadót, és egy zárt rádiócsatornán elküldött egy vészjelzést a parancsnokságra. Remélte, hogy még időben érkeznek. Mielőtt kilépett volna az ajtón tenyerébe szorította a nyakláncán lógó medált, mely Jézust ábrázolta a kereszten, majd kilépett a folyosóra.

***

Netti robbanások hangjára riadt. Mikor kinyitotta a szemét a földön feküdt, mindenfelé ijedt és rohanó embereket, gyerekeket látott. Kimberly mellette térdelt és épp tárat cserélt. Becsukta és újra kinyitotta a szemét, remélve, hogy ezt csak álmodja, de a kép nem tűnt el. Leblokkolt. Nem tudta mit kéne, kellene tennie, vagy hogy tudna segíteni a lánynak. Kimberlyvel találkozott a tekintetük.

- Épp jókor!- szólt rá és a kezébe nyomott egy fegyvert.

Netti lassan feltalálta magát, és az eléjük emelt fedezék aljába húzódott, ahonnan ő is tűz alá vette a folyosót.

- Hányan vannak?- kérdezte értetlenül Netti.

- Sokan.- volt Kimberly rövid válasza, majd felpattant és újra maga után húzta a csodálkozó lányt.

Aztán megálltak és leguggoltak egy törmelékhalom védelmébe. Netti már épp kérdezett volna, mikor Kimberly röviden ismertette a helyzetet.

- A családi részlegnél vagy 12 gép jutott le, az osztag kidőlt, a gépek mindenfelé. El kell jutnunk a mentőcsapatig, vagy meghalunk.- hadarta, majd újra futni kezdett.

Netti lassan fogta fel a halottakat. És ahogy minden egyes szó eljutott a tudatáig, eszmélt rá, hogy nagy „szarban” vannak.

Tizedik

Már nagyon fáztam az átvizesedett ruhában, de próbáltam csak a célra koncentrálni, és arra, hogy ha túl vagyunk a küldetésen, rengeteg előnyre tehetünk szert a gépek elleni háborúban. Ahogy a csapatra pillantottam, ők se tűntek valami lelkesnek a kényszerút miatt. Nehéz volt így koncentrálni a lehetséges veszélyekre, de mindenki a legtöbbet hozta ki magából.

Szinte a semmiből bukkant elő az úgynevezett ezüsthernyó, amik a gépek földalatti szemei voltak. Szerencsére nem sokáig volt lehetősége fürkészni minket. Érdekes mód már a csapat nagyobb része elhaladt mellette mire érzékelte a csatorna falának mélyedésébe rejtőzött gép az érkezésünket. Can csak a szokásos ezüst csillogást érzékelte a szeme sarkából, de rögtön fel is mérte a helyzet veszélyét, így szó nélkül, ha lehet ilyen mondani egy kiborg hidegvérével fordította a plazma fegyvert a cél irányába miközben fejével minimális fordulatot tett, hogy még hamarabb ki tudja iktatni a nem várt „jövevényt”.

A többiek, köztük én is csak a plazma jellegzetes szisszenésére lettünk figyelmesek. Rögtön a hang irányába fordultunk magunk elé emelt fegyverekkel. Can nyugodtan csak annyit mondott:

- Ezüsthernyó.

Ettől a megnyilvánulásától éreztem én azt a rossz érzést, ami rám tőrt, ha csak megláttam ezt a srácot. Ha szélsőségesen akarnám megfogalmazni: egy kiborg nyugodtsága veszett el benne. Persze tudtam, hogy kizárt dolog, hogy gép legyen, és örülnöm kellett volna, hogy ilyenre is képes, de valahogy mégis zavart a jelenléte. Nem gondolkodtam tovább, inkább reagáltam Can kijelentésére:

- És ahol egy van, ott többnek is kell lennie.

A többiek nem túl lelkesen bólogattak. Gyors pillantást vetettünk a térképre, és gyorsabbra fogtuk a tempót. Elértünk egy feljáróhoz, amikor is dönthettük, hol fogjuk tovább folytatni az utunkat.

- Én már nagyon mennék a felszínre.- kezdtem.- Ott legalább látom, hogy merről jöhet az ellenség.

- Én viszont maradnék lent. Egy ezüsthernyóval csak könnyebben el tudunk bánni…és itt van Can hihetetlen jó megérzése is…- vélekedett Blaise.- Már ha lehet véleményem.- tette hozzá és kérdőn nézett rám.

Én próbáltam mosolyogni rá. Pier is a felszín mellett voksolt, Chidori is, így Blaise és Can le lett szavazva. Elégedetten néztem rájuk. Aztán kiosztottam a feladatokat. Pier és én mentünk fel terepszemlére addig a többiek lent vártak és elhelyezték Chidori vezényletével a C4-eseket, minden eshetőségre felkészülve.

Mikor arrébb toltam a csatorna fedelét langyos levető csapott az arcomba. Furcsa mód a szokásosnál is melegebbnek éreztem. Bár be kell vallani én még ilyen közel nem jártam egy kiborg gyárhoz sem. Minden csendesnek tűnt. Kimásztam és guggolva maradtam, majd mikor úgy ítéltem meg, hogy biztonságos intettem Piernek, hogy jöhet ő is.

Egy romokkal teli utca két törmelék halma között értünk felszínre, így eléggé védve érezhettük magunkat. A közelben, ami kb. 500 métert jelentett nem voltak egyszintesnél magasabb házak, így ki lehetett zárni a fölülről érkező támadás lehetőségét. Bár az elmondások szerint a Hunter killerek tömeges megjelenésére lehetett számítani, amik a gyárhoz szállították az alkatrészeket és az alapanyagokat, illetve a kész egyedeket vitték tovább.

Az órám szerint még egy óránk volt a szokásos járatok megérkezéséig. Szerencsénk volt, hogy Nettinek sikerült elkapnia ezt az „adatcsomagot” és dekódolnia. Ebből aztán szinte mindent megtudtunk a gyár működéséről.

Pier az egyik, én a másik mesterséges dombot kezdtük el megmászni. Mikor felértünk, nem lepett meg minket a látvány. Egy-egy kiborg járőr sétált a domb tövében. Gyorsan visszamásztunk és megosztottuk egymással a látottakat. Úgy véltük, mivel a viselkedésük ezeknek a gépeknek nagyon is kiszámítható volt, így a váratlan meglepetésekkel fogjuk összezavarni őket. Gyorsan visszamentem a csatorna lejáróba és előadtam az elképzelésünket. Így már csak Blaise és Can maradtak lent a csatornában. Chidori előkereste a villanó gránátot. Mi fedezékbe hózódtunk, illetve olyan helyet kerestünk magunknak, ahonnan szemmel tudjuk tartani az eseményeket.

Chidori eldobta a gránátot, az pedig egy pillanatra nappali világosságot hozott a két domb közé. Ha ez nem, akkor semmi nem vonzza ide a két járőrt.

Nem is kellett sokáig várni a két kiborg megjelenéséig. Pier és én a legészrevétlenebbül próbáltunk a hátuk mögé kerülni, és a velünk szemben lévő gépre tüzelni. Én az AK-val ő pedig a plazma fegyverrel. Egy pillanatig semmi nem történt. Majd az előttem lévő gép tüzet nyitott a másik domb tetején álló társára. Mivel onnan érzékelte a támadást, és azzal nem foglalkozott, hogy ki is adta le a lövéseket. Most is pontos volt. Halálosan pontos. Így Pier előtt csak egy olvadt fémtömeg borult a földre. Gyorsan fedezékbe vonult, így tettem én is. Majd Chidori tüzet nyitott a megmaradt gépre.

A második lövéssorozattal ártalmatlanította is. Ekkor jelent meg Blaise a csatorna feljárójában, és nem értettük, mi oka volt neki erre. Majd rögtön utána Can is előbukkant. Most már sejtettük, hogy nagy lehetett a baj odalent.

A két srác futni kezdett minél messzebb a lejárattól, miközben Blaise Chidori felé kiáltott.

- Chidori a C4-eseket!- szólította fel.

A lány sebtében lecsatolta az időzítőt az övéről és Blaise felé dobta. A srác reflexszerűen kapott utána a levegőben, de a talaj ingatag volt a lába alatt így nem sikerült elkapnia az időzítőt. Blaise pillanatokra leblokkolt. Mivel én voltam a legközelebb a földön landolt időzítőhöz gyorsan kaptam utána. Majd miközben még egy utolsó pillantást vetettem a célra megnyomtam a gombot, és villámgyorsan a földhöz tapadtam.

A hatalmas erejű robbanás mintha fel akart volna tépni a földről, ahogy a lökéshulláma tovaterjedt. Gondoltam, Chidori biztosra akart menni, mikor ennyi C4-et helyezett el a csatornában. Mikor elhaladt a hullám, gyorsan felkeltem, mármint a képességeimhez mérten gyorsan, mert a robbanás ereje kissé lelassított.

Tekintetemmel a többieket kerestem. Blaiset pillantottam meg először, aki a hátán feküdt. Rossz érzésem támadt. Gyorsan mellette teremtem. Csukott szemekkel feküdt a hátán. Automatikusan kerestem meg a pulzusát a csuklóján. Életben volt. Megráztam a vállát, ő pedig pislogva nyitotta ki a szemét. Kérdőn nézett rám.

- A frászt hoztad rám!- mérgelődtem és bosszúsan néztem rá. Eddigre már a többiek is mellénk értek.

Blaise próbált felülni, de látszott rajta, hogy nehezére esik. Segíteni akartam neki, de nem engedte.

- Makacs!- szóltam rá.

- Tudod, te milyen hatása van ennyi C4-nek?- kérdezte kikelve magából.

- Éppenséggel tudom, mert én még közelebb voltam a csatornához!- csattantam fel én is.

- Csönd!- szólt ránk Pier.

Megszeppenve néztünk rá.

- Mint két óvodás. - jegyezte meg.- Mindenki megvan?- kérdezet már szelídebben.- Akkor folytatjuk az utat!

Kilencedik

Eközben a bázison.

- Szép napot Netti!- köszöntötte társát Kimberly, miközben csatlakozott hozzá, és ő is leült az asztalhoz.

- - Neked is…és jó étvágyat! Persze ha még lehet jó étvágya itt az embernek.- válaszolta csüggedten Netti.

- Nem vagy túl lelkes… bár mióta Pier elment a küldetésre, ez a Mike kitesz magáért.- panaszolta Kimberly.

- Az jó, ha neked csak vele van bajod…

- Kimberly abbahagyta a felismerhetetlen színű leves kanalazását és értetlenül nézett a lányra.

- Rám az egész vezérkar pikkel.- kezdte a magyarázatot Netti.

A lány alig volt 16, de a munkája volt az élete. Logikai játékokkal kezdte, majd mikor már a számítógép se tudott kifogni rajta komolyabb kihívásokat keresett. Imádta a számok világát, így jött a kódfejtés. Sose tartotta magát hacker-nek, sőt ki is kérte magának, ha valaki így merte őt besorolni. Ő kódfejtő volt. Méghozzá a legjobb. Ezzel persze ő biztos vitába szállt volna, de be kellett volna látnia, hogy közel s távol senki sem értett úgy hozzá, mint ő. Értékes embere volt az emberiség megmaradt részének. Így John Connor- az emberi ellenállás vezetője- habár csak távolról, de figyelemmel kísérte a munkáját és a fejlődését.

- John is?- kérdezte meglepődve Kimberly.

- Szerintem őt kihagyták a döntésből.

- Mesélj! Kíváncsivá tettél.- kérte Kimberly és érdeklődve fordult Netti felé.

- Szóval átvezéreltek az 51-es körzetbe- kezdte.

- Arizónába?- kérdezte elcsodálkozva Kimberly.

- Mi folyik ott már megint?- kérdezte elcsodálkozva Kimberly.

- Folytatva… szerintem John nem is tud róla, pedig már olyan közel vagyok a mesterkód megfejtéséhez. Érted mit jelent ez?- kérdezte lelkesen Netti miközben megfogta a kezét.

- Véget érne a háború!- folytatta lelkesen Netti.- el tudod képzelni, hogy minden olyan lesz, mint régen…. vagyis az Ítélet napja előtt?- kérdezte lelkesen Netti.

- Kimberly csak nézett maga elé és mosolyogni próbált, de e helyett csak a rossz emlékek jutottak az eszébe. A családja és a szerettei elvesztése. Netti érezte, hogy nem a kívánt hatást érte el a mondandójával. Együtt érzőn ölelte át a lányt. A lány összerezzent és zavartan tekintett körbe. Gyorsan letörölte a könnyeket az arcáról, és mosolyogni próbált.

- Megértelek.- szólalt meg hosszas hallgatás után Netti.- De a múltat már úgyse tudjuk megváltoztatni.

- - Persze.-é rtett egyet Kimberly.- És bocsi!- kérte.

- Á, nehogy már bocsánatot kérj!

- Oké, de akkor mi lesz most a kódfejtéssel?- értetlenkedett Kimberly.

- Gondolom hallottál Can Catchword-ről, aki Pier-ékkel indult a küldetésre.

- Igen, de csak Ryanne-től. Ő se tudott többet, csak amit látott a fegyverek kiadásánál. Az a srác egy „csodabogár”…de hogy jön ő most ide?

- Ő veszi át a dolgaimat itt.- jelentette ki komoran Netti.

- Feltéve, ha épségben visszatér.- tette hozzá egy félmosoly kíséretében Netti.

- Tudom gonoszság ilyet gondolni…de nekem nem volt szimpi a srác.

- Hát tényleg nem szép ilyen gondolni Netti Reid- kezdte tettetett komolysággal Kimberly. Aztán mindketten elnevették magukat.

- Nem lenne kedved megnézni a legújabb fejlesztésemet? – kérdezte végül Kimberly, mikor már mindketten képesek voltak komolyságot erőltetni magukra.

A laborig vezető úton Netti még elmesélte, hogy úgy gondolták a „nagyok”, hogy Netti megy vissza az 51-es körzetbe Can helyett. Can pedig marad itt. Kimberly sajnálta volna, ha a lány nélkül maradt volna a bázisuk. Neki se tetszett az elmondások alapján ez a Can. Persze minden „tudós” kicsit furcsa volt a katonák szerint, így Kimberly belátta, hogy róla se lehetnek más véleménnyel a „hétköznapi” emberek.

- Na itt lennénk.- nyitotta ki a labor ajtaját Kimberly, de rögtön földbe is gyökerezett a lába, mikor a gépet nem látta sehol.

Aztán arra gondolt, hogy csak valamelyik katona akarja szívatni őt…de ennek nem sok értelmét látta.

- Mi a baj?- kérdezte elkomolyodva Netti, mikor látta a lány reakcióját.

- Megszökött a „gépem”.- nyögte ki nagy nehezen Kimberly.

- Ez biztos?- kérdezett rá azért Netti.

- Hát komoly. Fegyverbe!

Ezt Nettinek se kellett kétszer mondani…

Nyolcadik

Megint a romos utcákat róttuk, elég lassú ütemben. Még mindig nem eszméltem fel teljesen az események hatása alól. Muszáj volt összeszednem magam, mert ha így folytatjuk az utat, nem lesz, aki véghezvigye a küldetést. Még mindig keveselltem a csapat létszámát, de be kellett érnem ezzel jelenleg. Ahogy ezt végig gondoltam valami fényesen csillant kb. 50 méterre előttem az utcán. Pier előttem haladt pár méterrel, de ahogy rá pillantottam nem látszott rajta, hogy észrevett volna valamit. Engem nem hagyott nyugodni a dolog. Azt tudtam, hogy nem képzelődtem, így arra gondoltam, hogy az ő látószögéből nem esik rá úgy fény, hogy észrevegye.

Lopva hátra tekintettem, ahol Blaise Chidori és a hátvédünk Can haladt a lehető legkörültekintőbben. Gyorsabbra vettem a tempóm és Pier mellé értem, akit meglepett az érkezésem. Mielőtt megszólalhatott volna gyorsan összefoglaltam neki a látottakat, és előre mutattam. Ő a kezem irányába nézett. Pár pillanatig mozdulatlanul szemlélte az utcát, majd maga után húzott, miközben leguggolt az előttünk magasodó betontörmelék mögé.

- Óvatosnak kéne lennünk.- kezdte.

Értetlenül néztem rá.

- Már elég sok váratlan helyzetbe futottunk az óvatlanságunk miatt. – magyarázta.

Ezzel egyet kellett értenem.

- Akkor mi legyen?- kérdeztem türelmetlenül.

- Szerinted?- kérdezte, de felesleges volt feltennie a kérdést, mert ismertük már egymást és a válaszainkat annyira, hogy tudjuk, mire gondol a másik.

- Tudom a csatorna.- válaszoltam kelletlenül.

Ő csak bólintott. Bevártuk a többieket, akik értetlenül néztek ránk. Nem értették mi lelt már megint minket. Először Chidori fogta a helyzetet komolyságát fel.

- De azért megnézhetnénk, hogy Tatjananak igaza volt e. –ajánlotta Blaise.

- Menj, ha annyira meguntad az életed!- ajánlotta Chidori.

Ez a válasza meglepett, így rögtön fel is kaptam a fejem. Ő csak megvonta a vállát.

- Végül is meg kéne tudnunk, hogy mivel állunk szemben. – vélekedtem egy kis gondolkodás után.

- És mi van ha már nincs is ott?- érdeklődött Chidori.

- Akkor is tudnunk kell valami bizonyosat.- értet egyet Pier is.

Most Can és Blaise hallgatott.

Óvatosan kilestem a törmelék mögül, ekkor épp megcsillant a fémtest. Csak lemondóan bólogattam, de a többiek értették a kifejezésemet.

- Jó. Ki lesz a csali?- kérdezte Blaise viccelődve, de csak komor tekintetekkel találkozott a tekintete.- Ugye nem arra gondoltok…- kezdte hitetlenkedve, de közbeszóltam.

- Nem! Megyek én. – jelentettem ki. – Ellenvetés nincs!- szóltam rájuk.

Egymásra, majd rám pillantottak, és nyugtázták a döntésemet.

Hát nem voltam a legnyugodtabb, mikor elindultam a fényesség felé. Bár kívánni se kívánhattam volna jobb hátvédeket, de nem akartam, hogy valami váratlan esemény miatt véget érjen a földi pályafutásom. Érdekes mennyire ragaszkodott az ember ehhez a silány életéhez.

Egyre közelebb lépdeltem, és a lehető legcsendesebb „üzemmódomban” próbáltam kikerülni az akadályokat. Már annyira közel jártam, hogy ki tudtam venni az alakot. Egy földön fekvő T 600-as volt előttem kb. 10 méterre. A hátán feküdt, és az egyik- fegyvert tartó- keze az égnek meredt. Nagyot nyeltem. Nem sok időm maradt gondolkodásra, mert ekkor egy nagyobb kavics landolt a géptesten. Felgyorsultak az események.

Úgy érzékeltem, hogy jobbról érkezett a kavics, de ahogy a gép célzásra emelte a fegyverét, nem talált abban az irányban célpontot. Tovább keresgélni pedig nem volt ideje, mert a társaim tűz alá vették. Hangosan kopogtak a fémtestén az AK-k golyói, majd a plazma szisszenését is hallani vétem. Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy én fedezék nélkül vettem célba azt a gépet. De a tökéletes időzítésnek köszönhetően nem is kellett ezen tovább gondolkodnom. A gép lassan egy amorf testté változott a hő hatására, és újra a földön landolt. Már csak egy olvadt „fémtócsa” volt a gyilkológép helyén. Fellélegeztem. De még mindig nem értettem, hogy jöhetett abból az irányból a kavics, mikor ott senki nem volt. Ebben a pillanatban nem igazán találtam lehetőséget ezen gondolkodni,, főleg úgy, hogy Pier szélvész gyorsan rohant el mellettem, én pedig reflexből rohantam utána. Az egyik volt utca sarkán jobbra fordult, majd hírtelen megtorpant. Egy integető kezet láttam pár másodpercig, majd Pier futni kezdett. Én pedig követtem. Pár méter után megállt, és már minden érthető volt a számomra is. Ott álltunk a csatorna lejárata előtt. Épp Can tűnt el a lejáratban, majd Pier intett, hogy én is kövessem.

Végre lent voltunk a csatornában. Nem tudom, hogy honnan tudták ilyen gyorsan megtalálni a lejáratot, de ez most nem is érdekelt, csak az, hogy biztonságosabb volt jelenleg, mint az utca. Bár gyanítottam, hogy a többiek jó előre felkészültek erre az eshetőségre is. Ahogy körbe pillantottam valami nem stimmelt, nem láttam Blaise-t. Kétségbe esetten néztem a többiekre.

- Hol van?- kérdeztem óvatosan.

- Még dolga volt.- válaszolta röviden Pier.

Nem nyugtatott meg ez a válasza. Pier nem foglalkozott az én nyugtalanságommal, így indulásra szólított fel minket. Nem mozdultam.

- Utánunk jön.- nyugtatott Pier.

- Nem hagyom itt.- erősködtem.

- Mi se akarjuk itt hagyni.- vitatkozott Pier.

- Neeem, Pier Portmore alezredes, megtiltom, hogy Blaise Weaver zászlós nélkül induljuk tovább. Itt fogjuk megvárni.- jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Így nem is szólalt meg senki. Az elkövetkező percek elég feszültek voltak, és én már úgy voltam, hogy visszamegyek a felszínre Blaise miatt, mert attól tartottam, hogy valami nagy bajba került.

Végre megérkezett. Kapkodva vette a levegőt, és úgy nézett ránk, mint aki kísértetet látott.

- Ne…kérdez…zetek…csak… sie..sssünk!- kérte és belegázolt a térdig érő sötétszürke, kétes állagú vízbe. Mi szó nélkül követtük.

Nem igazán törődtünk most a lehetséges veszélyekkel, olyanokkal, mint amit az ezüsthernyók felbukkanása jelentett volna itt a csatornarendszerbe. Elértük az egyik T elágazást.

Itt megálltunk és szusszantunk egy kicsit. Can és Chidori a csatorna ágait fürkészte, miközben mi betájoltuk magunkat a térképen. Még kb. 6 óra gyaloglás várt ránk. a felszínen kicsit kevesebb lett volna, de nem lett volna nyugtunk a kiborgoktól. A csatornarendszer egy kis kerülővel érte el a fejlesztő gyárat. Persze addig nem mehettünk, mert ott már a szennyvíz mennyisége és összetétele miatt a biztos halálba „sétáltunk” volna.

Hetedik

Mintha órák óta bolyongtunk volna a romos utcákon, mikor teljesen ránk sötétedett. Szükségünk volt a pihenőre mivel az állandó figyelem kivette az emberből az energiát.
Pier és Chidori előre mentek egy alkalmas helyet keresni az éjszakázáshoz.
Elmerengve ülte az egyik ledőlt fal árnyékában. A múltra és a régi időkre gondoltam. Nem akartam elhinni, hogy egyszer már az is boldogsággal tölt el, ha egy romhalmaz védelmében éjszakázhatok, kiborg mentesen. Can-t és Blaise-t figyeltem. Valakiről nagyon elmélyülten beszélgettek. Annyira belemerültek, hogy hiába szóltam rájuk. Blaise is csak akkor eszmélt, mikor a vállára tettem a kezem. Éreztem, hogy összerezzen az érintésemre. Kérdőn néztünk egymásra.
- Induljunk!- kértem halkan miközben igyekeztem Can tekintetét elkerülni.
Chidori még a látómezőmben volt, így elindultam a lány után. A szinte már „szokásos” irodaépület bizonyult most is jó választásnak.
Az emelet egyik épen maradt részébe mentünk és táboroztunk le. Tüzet persze nem lehetett gyújtani, mert a hő képe rögtön elárult volna minket. Nehéz volt így élni és harcolni egy olyan lénnyel szemben, ami gyorsabb és tökéletesebb volt nálunk. Akkor mégis hogy lehetett legyőzni őket? Kiszámíthatóak voltak. Tudtuk, hogy mindig logikusan fognak dönteni, nekik nem voltak megérzéseik és érzelmeik.
Szóval az egyedüli melegedési lehetőségünk az volt, ha minél közelebb húzódunk egymáshoz. Mivel a sok cucc csak hátráltatott volna minket a harcokban, így hálózsákunk se volt. Én vállaltam az első őrséget. Miután megettük a hideg konzerveket kerestem egy helyet az emeleten, ahonnan jó rálátás nyílt a környékre.
Lehasaltam a géppuska állvány mellé. Sisakom a fejembe húztam, Kézi pisztolyom pedig a bal kezem alá tettem. Lassan és egyenletesen vettem a levegőt. Nehezen telt így az idő és minden ébren töltött percért meg kellett küzdenem, de nem bántam. A nagy csöndben hallottam a többiek egyenletes szuszogását, és ez megnyugvással töltött el. Ahogy erre gondoltam egyből rossz érzésem támadt. Lassan hátrébb kúsztam és a földön fekve maradtam. Ekkor pillantottam meg az ezüstös csillogást az utca túloldalán, ami kb. szemmagasságban volt. Még levegőt se mertem venni. Mozdulatlanul feküdtem a földön, kezem egyre szorosabban fogta a pisztoly markolatát. A többiekre gondoltam, akik egyelőre semmit nem sejtettek a lehetséges veszélyről. Reméltem, hogy a szemközti házban járőröző kiborgnak nem jut eszébe illetve nem kap utasítást arra, hogy erre az oldalra is átnézzen. Mikor már egy ideje nem észleltem mozgást visszakúsztam a többiekhez. Pierhez siettem, mikor már a fal takarásában voltam. Megráztam a vállát, mire ő rögtön kinyitotta a szemét és felült. Szerencsés volt, hogy ilyen gyorsan éber tudott lenni. Kérdőn nézett rám.
- Kiborg a túlsó házban.- magyaráztam.
Megbeszéltük, hogy egy ideig ketten őrködünk, és ha egy órán belül nem történik semmi, én aludni megyek ő pedig folytatja az őrködést.
Szerencsére többet nem észleltük a kiborgot, így én is a többiek mellé feküdtem. Még egy ideig rágódtam ezen a kiborg dolgon, aztán elnyomott az álom.
Annyira ki voltam merülve, hogy arra eszméltem, hogy valaki óvatosan megrázza a vállam. Álmos szemekkel néztem Blaise-re.
- Jó reggelt hétalvó!- köszöntött.
Én kicsit értetlenül néztem rá. Szó nélkül felültem és körbenéztem. Csak Cant és Chidorit láttam.
- Hol van Pier?
- Valami gyanúsat látott a túloldalon, ezért elment megnézni.- magyarázta Blaise olyan hangnemben, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna.
- Egyedül?- kérdeztem csodálkozva.
- Nem akart feleslegesen kockáztatni.- magyarázta Blaise.
- Utána megyek.- kaptam fel a fegyverem és már készültem felkelni, mikor Blaise megállított.
- Megyek veled.- jelentette ki határozottan.
- Nem! Neked itt kell maradnod!- ellenkeztem.
- De nem mehetsz egyedül!
- De igen! Én vagyok a parancsnok.- érveltem.
- De veszélyes!- Blaise szemében aggodalmat láttam.
- Akkor Pier mért mehetett egyedül?- szegeztem neki a kérdést.
Nem állt módjában válaszolni, mert Pier szinte bevetődött az ajtónyíláson.
Egyből hasra vágtam magam miközben magam elé tartottam a géppisztolyt. Blaise is így tett. Pár pillanat múlva megjelent az ajtóban az ismerős fémtest. Szinte egyszerre nyitottunk tüzet. Addig lőttük, míg szemében ki nem aludt a piros fény.
Tekintetemmel megkerestem Piert. Nyugalomra intett.
Chidorit és Can-t nem láttam. Csak remélni tudtam, hogy sikerült időben fedezéket találni maguknak. Aztán Blaise-zel is találkozott a tekintetünk. Pár lépésre tőlem hasalt egy betontömb mögött. Intett, hogy kússzak az ő fedezékébe, ugyanis nekem nem maradt fedezékem és csak a szerencsén múlt, hogy a plazma sehol sem talált el. Gyors pillantást vetettem Pierre, aki bólintott, hogy egyet ért Blaise-zel. villámgyorsan a srác mellett teremtem.
Ekkor bukkant fel a második kiborg az ajtóban. Mielőtt célba tudtam volna venni éles fény villant. Lassan kapcsoltam, hogy Chidori fénygránátja lehet az éles fény forrása. Aztán meghallottam az AK-k hangját. Közelebb húzódtam Blaise-hez, miközben próbáltam eltalálni merre lehet a kiborg. A fénygránát jó szolgálatot tett, mert rövid időre megzavarta a gép érzékelőit. Hallottam a plazma szisszenését, ahogy elsüvít a fejem mellett. Pillanatokra már azt hittem, hogy itt a vég. Majd hírtelen csönd támadt.
Ismerős hangot hallottam. Pier szólított fel, hogy fogjuk a cuccainkat és induljunk.

Hatodik

- Kimberly, Kimberly!- kiabá1lta egy katona miközben pár társával egy majdnem teljesen lebénított T 600-as harctéri egységgel viaskodott.

- Te jó ég! Mit hoztatok ide?- kérdezte szemrehányóan a lány.

- Még jó, hogy nem egy hadseregnyi T 600-assal állítottatok be!- folytatta miközben előkészítette a vizsgáló asztalt. Ekkor már segítsége is érkezett Ryanne és két másik katona személyében. Így is időbe tellett, míg Kimberly le tudta bilincselni a harctéri egységet.

Mikor az már nem mozdult, mélyen a szemébe nézett.

- Sose fogjuk feladni, ti pedig megdöglötök!- mondta gyűlölettel a hangjában, majd kivette az ostyaáramkört a mellkasából.

A gép szemében kialudtak a fények.

Mindenki csendben állta körbe a fejlesztőmérnöküket.

- Nos?- kérdezte az egyik türelmetlen katona.

- Idióták! Mi van, ha még le tudta adni a bázis koordinátáit?- fordult a katonák felé.

- De főnök… azt mondta, hogy ne sérüljön.

- Több képzelő erőt!- szólította fel őket Kimberly, és kezével az ajtó felé mutatott. Miután kettesben maradtak Ryanne-nal akkor tette fel a kérdését.

- Mért kellett arra a pancser Mike-ra bízni az irányítást? És te mikor jössz végre vissza?- kérdezte bizakodó tekintettel a lány.

- Még egy hétig tart a büntetésem.- magyarázta nem túl jókedvűen Ryanne.

Örült, hogy nem csak neki nem szimpatikus a jelenlegi bázisparancsnok.

- És a sérülésed?

- Erre a nyolcöltéses varrásra gondolsz a hátamon?- kérdezte ironikusan Ryanne.

Kimberly csak bólintott.

- Már csak akkor jut eszembe, ha meglátom a tükörben…. szerencsére abból meg nem sok van itt.

- Sajnálom.- válaszolta együtt érzőn Kimberly.

- Tudsz valamit kezdeni vele?- érdeklődött témát váltva Ryanne.

- Asszem igen, de ahhoz először alaposan át kell néznem a fegyverét, és persze szükség lesz a karbantartó csapatomra is.- sorolta.

- Ne aggódj, elintézem.- ígérte Ryanne.

- Kösz főhadnagy!

- Neked bármit Kimberly Harper fejlesztőmérnök.

Azzal intettek egymásnak és Ryanne magára hagyta a lányt.

Kimberly nagyon fiatalon kezdett el érdeklődni a technika iránt és mindig is arról álmodozott, hogy a kiborgok fegyverét fogja az ellenük vívott csatában felhasználni. Ez az álma beteljesülni látszott. Az első igazi önálló „alkotása” a könnyített plazma fegyver volt. Remélte, hogy nem hagyja majd cserben a társait. Mindig a száz százalékosságra törekedett, így mindig megfontolt és alapos volt a munkában. Magánemberként viszont teljesen az ellentéte volt ennek. Szerette a nagy társaságot, szeretett beszélni, nevetni, hülyéskedni, szóval igazi színfoltja volt a Bázisnak.



* * *



Csak nem hagyott nyugodni az az éles fény a nyugati égbolton. Így megint összetereltem a csapatot.

Kérdőn néztek rám.

- Mi volt ez? Mármint a villanás. Van ötlete valakinek?- kérdeztem felvont szemöldökkel.

Válasz senkitől nem érkezett, és mindenki tanácstalannak tűnt.

- Pier? Chidori? Blaise?....Esetleg Can?- szólítottam meg őket.

Can mintha mondani akart volna valamit.

- Ki vele!- szóltam rá nem épp kedvesen.

A srác tétován kezdett bele:

- Nevada felöl jött.- válaszolta lehajtott fejjel Can.

- Mi a fenét csinálnak már megint ott?- csattantam fel.

- Atom volt?- kérdezte elhűlve Pier.

- Kis hatóerejű hidrogénbomba.- adott magyarázatot Can.

- Ez lesz a vesztünk. Nem volt elég nekik az „Ítélet napja”?- kérdeztem dühösen.

- Tudják, mit csinálnak.- állt a védelmükbe Can.

- Kétlem! 51-es körzet…. az örök titkok bázisa. - válaszoltam a fejem csóválva.

Találkozott a tekintetünk. Szeméből nyugalom és magabiztosság áradt.

- Képesek voltatok évtizedekig eltitkolni a roswell-i ügyet is… mit titkoltok még?- fordultam számon kérőn Can felé.

- Räiwalker!- szólt rám Pier, akinek nem tetszett ez a hangnem.

Felvont szemöldökkel néztem rá. Tekintetemben düh és értetlenség volt.

- Elég legyen őrnagy!- szólított fel.- Can programozó, nem katona! És azt a bázist katonák (ezt a szót jól kihangsúlyozta), irányítják.- folytatta Pier.

Szólásra nyitottam a szám mikor megéreztem a csuklómon Blaise szorítását. Nem kezdtem bele a mondandómba.

- Alezredes?- néztem kérdőn Pierre.

- Folytathatjuk a küldetést.- válaszolta miközben még egy szemrehányó pillantást vetett rám.

Felvettük a szokásos alakzatot és tovább indultunk. Érdekes mód Chidori sem kommentálta az eseményeket. Lehet, hogy csak engem dühített fel ennyire ez a dolog? Vagy csak Can jelenléte van rám ilyen hatással? Az a nyugodtsága. Egyszerűen már provokálóan hatott rám. De félre kellett raknom ezeket a negatív érzéseket hisz küldetésünk volt.

Ötödik

Pier és Chidori nem azért nem csatlakozott hozzánk, mert nem érdekelte őket Can állapota, hanem mert nem akarták, hogy egy újabb meglepetés érjen minket, főleg ilyen kiszolgáltatott helyzetben. Utolértük őket. Ők az egyik volt irodaház felső szintjére vezettek minket.
- Tiszta.- mondta röviden Pier.
Azért idegesen néztem körbe. Pier látta rajtam, hogy a válasza nem nyugtatott meg.
- Nyugi! Kétszer egymás után nem fogunk beleesni ugyanabba a hibába.- bíztatott.
- De csak akkor van esélyünk erre, ha újra átgondoljuk a felállást. Az a gép szinte a semmiből érkezett, vagy mi nem voltunk elég éberek ahhoz, hogy észrevegyük.- gondolkodtam hangosan.
- Ha szólhatok,- kezdte lassan Chidori.
Érdeklődve fordultunk feléje. A sok fürkésző tekintet láttán egy pillanatra még zavarba jött. Aztán egy kisebb kört alkotva guggoltunk egymással szemben, kivéve Blaise-t aki a hajdani ablaknyílásból fürkészte az utcát és az eget.
- Szóval.- folytatta összeszedve magát Chidori.- Jó lenne, ha többen lennénk hátvédek. Én személy szerint vállalom is.- jelentette ki.
Pier elgondolkodva nézett rám, és már készült is megszólalni, de én megelőztem.
- De rád elöl van szükség.!- szóltam rá.- És még nincs elég tapasztalatod.- ellenkeztem.
Pier összevont szemöldökkel nézett rám.
- Neked kell elöl lenned Tatjana! Te vezeted a küldetést.
- Te pedig a felettesem vagy.- vágtam vissza Piernek.- Szóval neked is….
- Ez most nem erről szól. Én adom a parancsokat, de a küldetés alatt te vagy a főnök…. bár ha vitás eset adódik, akkor az én jogom dönteni.- nézett rám sokat mondóan Pier.
Vettem a célzást és be kellett látnom, ha boldogulni akarunk Chidorit kell választani, minden aggodalmam ellenére.
- Szólhatok én is?- szólalt meg váratlanul Can.
Értetlenül néztünk rá. Ő persze Chidorival ellentétben nem jött zavarba.
- Mond!- kérte Pier.
- Én vállalom az egyik hátvéd szerepét.
- Ezt nem lehet!- tiltakoztam hevesen.- Nekünk téged kell megvédenünk.
- - Hát ennél rosszabb helyzetbe már úgyse kerülhetek.- vélte Can.
Zavartan néztem rá, bár gyanítottam, hogy az előbbi „incidensre” gondolt. Megadóan emeltem fel a kezem és inkább csatlakoztam Blaise-hez. Ő csodálkozva nézett, de nem kérdezett semmit.
- Can akar az egyik hátvéd lenni.- szólaltam meg halkan.
- És mi a baj ezzel?- kérdezte Blaise úgy, hogy rám se nézett.
- Hát tényleg az égvilágon semmi- válaszoltam kissé ingerülten.
Ekkor már rám nézett.
- Mi a bajod vele? Az előbb mentette meg az életünket.- magyarázta Blaise.
- De…. kezdtem volna, de Blaise a szám elé tette a kezét és maga után húzott az egyik sötét sarokba.
A többiek épp látták ezt a tettét, így nem kellett külön magyarázattal szolgálnia, hogy jó lenne, ha mindenki „láthatatlanná” válna. Pár percig szinte még csak levegőt se mertem venni, és Blaise- ki tudja mért- a számon tartotta a továbbra is a kezét.
Kb. 5 perc elteltével kiadtam Piernek és Chi-nek az utasítást, hogy nézzenek utána az eseményeknek. Ekkor már Blaise is elengedett. Kérdőn néztem rá. Ő csak értetlen képet vágott. Tétován guggoltam mellette, mert nem tudtam, hogy Blaise mellett maradjak, vagy csatlakozzak Can-hoz. Végül intettem Can-nak, hogy csatlakozzon. Idegesen néztem felváltva rájuk.
- Tatjana azt akarja mondani, hogy végiggondolta a lehetőségeket és beleegyezik, hogy te légy a másik hátvéd.- szólalt meg helyettem Blaise.
Ölni tudó tekintettel néztem rá, de be kellett látnom, hogy Can képességét alábecsültem, de ez még nem jelentette azt, hogy el is fogadtam. Blaise-re is dühös voltam, mert neki kellett volna észrevenni a veszélyt, mégse szóltam rá.
Csendben és éberen leosontunk a földszintre. Csak Chidorit láttam a néhai bejárat mellett kuporogni. Blaise elindult feléje, mi ketten a lépcső mellett maradtunk. Intettek, hogy kövessük őket.
Már az új felállás szerint folytattuk az utunkat, de Pier jobbnak látta, ha teszünk egy pár utcányi kitérőt biztos, ami biztos alapon.
Be kellett látnom, hogy egy kicsit nyugodtabb voltam, hogy ketten voltak mögöttem. Bár most pedig Can kiszolgáltatottsága miatt kezdetem aggódni, hogy mégse szabadott volna elfogadnom a többiek döntését. Végül is én vezettem az akciót és én feleltem a társaim épségéért is hiába Pier volt a rangidős tiszt.

* * *

Pierrel egy rangúak voltunk, mikor először találkoztunk. Az első napokban nem tudtam, hogy viszonyuljak hozzá. Legjobban a sarkossága zavart. Aztán, ahogy telt az idő egyre többet fedeztem fel mosolyogni, és ilyenkor nagyon emberi volt. Aztán Pier sokkal ambiciózusabbnak bizonyult, és nemsoká magasabb rangot kapott.
Ekkor állt igazán helyre a mi kapcsolatunk. És végre úgy éreztem, hogy mindenki megtalálta a maga helyét. Szerettem, ahogy Pier irányított. Teljesen más volt a szolgálatban és civilben is a kapcsolatunk. Mondhatnám már közeli barátom volt, akivel kölcsönösen tiszteltük egymást, és ez a tisztelet jellemezte minden kontaktusunkat.
Éles fény villant a keleti égbolton. Ez rögtön visszahozott a valóságba. Egy pillanatra csodálkozás lett úrrá mindannyinkon és nem is tudtunk cselekedni. Csak néztük megbabonázva az égi jelenséget. Majd amilyen hírtelen jött úgy is tűnt el a fényesség.

Negyedik

Az átmeneti átvizsgálóban gyűltünk. Végre Can is megérkezett. Kicsit idegesen tekintettem körbe. Szását kerestem a tekintetemmel. Ekkor lépett be az ajtón az alezredes. Értetlenül néztem rá.

- Szása más feladatot kapott.- mondta röviden.

- Jól van fiúk, lányok!- kezdtem nyugalmat erőltetve magamra.- Tudom, hogy mindent el fogtok követni, hogy ép bőrrel haza érjünk. Mindenki tudja, hogy a legértékesebb ember, így a SKYNET elsődleges célpontja Can.- kicsit nehezemre esett ezt így kimondani, de nem akartam hamis illúziókat kergetni.

Lopva a nevezettre pillantottam, aki lesütött szemekkel állt előttem. Folytattam.

- A küldetést különlegessé teszi, hogy még sose voltunk ilyen felállásban egy csapat, de remélem, hogy a felszínen is annyira jók tudunk lenni, mint amennyire itt a bázison számíthatunk egymásra.

Végignéztem a csapaton. Eszembe jutott az első küldetésem, mikor először voltam parancsnok. Meglepően könnyen sikerült szót értenem a többiekkel és ők, mintha kitalálták volna a gondolataimat. Köztük volt Chidori is. Őt ismertem a legrégebbről, a mostani bázisunkról. Sajnos az előzőt porig rombolták a gépek. Még sok-sok évvel ezelőtt történt, vagyis nem sokkal az ítélet napja után. Akkor még nem hallottunk a beszivárgó egységekről, akik megtévesztésig hasonlítanak az emberre, és képesek a biológiai folyamataikat is utánozni. Akkor találkoztam közelről halálosztókkal. Csak a szerencsének volt köszönhető, hogy megmenekültem, illetve azoknak a patkányoknak, akik épp a bázison akartak menedéket találni. Az ő hőképeik megzavarták igaz, csak kis időre- a gépeket, és akkor bukkant fel Chidori a semmiből és berántott egy félig leomlott fal mögé. Aztán kihasználva a gépek hosszabb reakció idejét sikerült elérnünk a mentőosztagot. Chidorinak azóta is hálás vagyok az életemért, és persze mindig az adósa maradok.

Elégedetten néztem végig a társaimon. Érdekes, egyikük szemében sem láttam félelmet, még Can-ében sem.

- Mielőtt indulnánk, még annyit, hogy vigyázzon mindenki a bőrére, és legyen mindig éber!- kértem őket, majd a szokásos kézfogás, és ölelés jött. Chidori bíztatóan mosolygott, Blaise a lehető legszorosabban ölelt magához és annyit súgott a fülembe, hogy kitartás.

Pier arcvonása kemény maradt, de ez nem volt idegen tőle, tekintete bátorító és erőt sugárzó volt. Még Can-t is megöleltem, és érdekes mód ő ezt természetesnek vette. De miután elengedtük egymást nem néztünk egymásra.

Határozottan léptem be a liftbe.

* * *


Újra a felszínen voltunk. már esteledett, bár itt a nappalt és az éjszakát nem nagyon lehetett megkülönböztetni egymástól. Még mindig sűrű porfelhők borították az eget, és néha sütött csak ki a nap, de az is csak olyan félhomály féleség volt. Szóval már semmi sem volt olyan, mint az Ítélet napja előtt. Bár lehet, hogy ha a gépek nem jönnek, és akkor mi magunk emberek pusztítottuk volna a Földünket. De ezt már úgyse fogjuk megtudni.

Szóval a hosszú kanyargós alagút után egy roncstelep oldalán jutottunk a felszínre. Innen csak pár percre volt a belváros. Ahogy kiléptünk a felszínre rögtön égett plazma szaga csapta meg az orrunkat.. Gyorsan körbe néztem, majd tudattam a többiekkel, hogy ötméteres körzetben szóródjanak szét fedezéket keresve maguknak.

Mikor pár perc lapulás után nem láttunk semmi gyanúsat Pier intett, hogy induljunk el. Bal kezemben a csőre töltött AK 47-est tartottam, a kézi pisztolyom a csuklómhoz volt erősítve, ha esetleg közelebbről érkezne támadás felém. A fülhallgatót azért bedugtam a fülembe, bár tudtam, hogy nem lehet használnunk, de az éterben haladó üzeneteket lehetett fogni. Pier után, kissé leszakadva, Chidori jobbról, én pedig balról követtem. Köztünk Can haladt előre. Mivel hátul nem volt szemem jobban örültem volna, ha nem csak Blaise-re kell számítanom váratlan támadásnál.

Ahogy ezt kigondoltam, a szemem sarkából láttam, hogy Can villámgyorsan fordul hátra és hátravetődése közben maga elé emeli a könnyített plazma fegyvert.

Nem hősködtem, így a már az előbb kinézett törmelék halom mögé vetődtem. Úgy véltem, hogy jobb lesz utána felmérni az erőviszonyokat.

Ahogy kilestem a törmelék mögül egy füstölgő alakot pillantottam meg. Egy néhai terminator T 600-ast.Visszahúzódtam gyorsan, majd magamban háromig számoltam, és a nem túl messzi fedezék mögé vetődtem. Nem vett tűz alá senki, így megnyugodhattunk egy időre.

Egy pillanattal később Blaise ért mellém.

- Változtatnunk kell a terven.- mondta komoran. Én bólintottam, hogy egyet értek vele.

Tekintetemmel megkerestem a többieket. Először Can-t aki még mindig a hátán feküdt. Odarohantam hozzá nem törődve az esetleges veszélyekkel, persze Blaise nyomban követett. A srác arcán fájdalom látszott.

- Na, még csak ez hiányzott!- mérgelődtem magamban.

Alig tettünk meg pár métert és majdnem leszed minket egy T 600-as. Sürgősen át kellett beszélnünk a stratégiát.

Gyorsan áttapogattam Can végtagjait, amik egyben voltak szerencsére. A fejét a sisak védte, így gyorsan felállítottam a diagnózist. Valószínűleg a levegő a tüdejében szorult, azért van fájdalma, arra már gondolni sem mertem, hogy a gerince sérült.

- Hol fáj?- kérdeztem tőle halkan.

Nem érkezett válasz.

- Pislogj kettőt, ha eltalálom!- kértem.

Óvatosan a nyakát, az oldalát, a derekát, majd a gerincét is végigtapogattam. Sikerült kitapintanom az egyik bordájánál a fájdalmas területet. Reméltem nem tört el a bordája.

- Felbírsz kelni?- kérdeztem aggodalmasan.

Ő tett egy próbálkozást, majd Blaise segítségével felült. Néhányszor mély levegőt vett, majd megszólalt:

- Most már jobb.

Az arcán látszott a megkönnyebbülés.

- Rendben.- válaszoltam megkönnyebbülten. - Induljunk Pierék után! Ott a ház mögött tűntek el az előbb.

Harmadik

A megbeszélésig fennmaradt időben próbáltam nyugalmat erőltetni magamra, a Pier által említett megérzésem nem hagyott nyugodni. Nem annyira a küldetéssel, mint inkább a csapat eddig ismeretlen és legfontosabb tagjáról volt szó. Gondolatban elbúcsúztam a néhai szeretteimtől, majd elindultam a megbeszélésre.

A többiek már ott voltak, szóval én érkeztem utolsónak. Végignéztem a kis csapatomon: Blaise, Szása, Chidori. Mind jól ismertem, és ők voltak a legjobbak. Csak valahogy valami hiányzott a csapatból…úgy éreztem, hogy kevesen vagyunk. Nem kezdtem el ezen rágódni. inkább leültem az egyik üres székre, miután köszöntöttem a társaimat.

Pier pár pillanat múlva lépett be a szobába, és nem volt egyedül.

Először csak lopva vetettem egy pillantást a mellette álló, magas vékony férfira. Aztán Pier beszélni kezdett és én szinte fel se fogtam, hogy mit mond, mert megbabonázva bámultam a világos barna szemeket….és minden beugrott: Istenem hát én ezt a szempárt láttam, mielőtt eszméletlenül dőltem volna ki a piától!

Magamban forrtam a dühtől, és szidtam magam, hogy hogy lehettem ilyen felelőtlen. Persze akkor ki tudta még(legalább is én nem), hogy ő lesz az, akit el kell juttatni a SKYNET laborba. Mintha mérföldekről hallottam volna Pier hangját:

- Tehát azért vagytok ilyen kevesen erre a küldetésre, hogy minél kevesebb feltűnést keltsetek, hisz arra fokozott a kiborg tevékenység, és csak egy fejlesztő laborról van szó, amit piszkosul jól őriznek. Mivel mindannyian kiválóan tudtok rejtőzködni, nem aggódom értetek. Egy kérésem volna: kerüljetek minden hősködést és magánakciót! Ezt elsősorban Blaise-től kérem.

Az említett a neve hallatán egyből felkapta a fejét és ártatlan tekintet kíséretében széttárta a kezeit. A többiek arcán derültség látszott. Pier komoly arccal folytatta tovább:

- A részletes várostérképet és persze a fegyvereket is Tatjana felveheti fegyverraktárból. És most a csapat új tagjáról szólnék .- folytatta miközben a mellette álló férfi, illetve a korát megsaccolva inkább srác, felé mutatott.

- Ő itt Can Catchword számítógép specialista és mesterlövész.

A srác arcvonása kifürkészhetetlen volt és végig egy távoli pontra meredt. Beleborzongtam.

- Can Arizonából érkezett. Az elmúlt hétig az „Ítélet napja” előtti napig 51-es körzetnek nevezett bázison dolgozott. Igaz kapott katonai kiképzést, de nem tartozik a hadsereghez. Szóval civil, így nincs katonai rangja sem. Ahogy említettem mesterlövész így a fegyverismerete magas szintű. És értékes tagja az emberiségnek. Ő volt az első hacker, aki túl tudott jutni a SKYNET első tűzfal programját, de aki egy kicsit is ismeri a felépítését, az tudja, hogy ettől sokkal többet kell elérni a hatékony pusztításhoz…. És most úgy néz ki, sikerült. De erről inkább beszéljen a program megalkotója.- fordult a parancsnok a hacker felé.

Ő szemlátomást kicsit meglepődött ezen a kijelentésen. A srác, mivel szerintem Chidoritól is fiatalabb volt, belekezdett a mondandójába. Kellemes és barátságos hangja volt. Jó volt hallgatni és a furcsa tájszólása még élvezetesebbé tette a mondandóját, bár szerintem egy kukkot se értettünk belőle. Én a magam részéről már a program írásnál elvesztettem a fonalat, és csak megbabonázva ültem és néztem őt. Magas, vékony alkatát, a mosolygós barna szemeit, amikkel sose nézett a közönségére, és a tökéletes arcvonásait. Legalább is számomra az volt. A végén szinte össze kellett kaparnom magam a széken. Meg kell hagyni srác rég volt rám ilyen hatással. Egyszerre volt vonzó és taszító a jelenléte.

Mikor mindenki „visszatért” gondolatban a valóságba Pier megkérdezte, hogy kinek van kérdése. Meg kell hagyni, bennem is felmerültek kérdések, de Chidori megelőzött. Megjegyzem jogosan kérdezett ennyit, mert kérdései sose akadékoskodók voltak.

- Ha Can nem katona, akkor kinek a parancsait fogja teljesíteni?- kérdezte aggodalmas tekintettel Chidori.

- Jogos a kérdés. Mivel Tatjana a csapat rangidős tagja, és egyben vezetője is, természetesen az övét.

Ezen a nekem tetsző kijelentésen halványan elmosolyodtam.

- És ha már ennél a témánál vagyunk,- folytatta Pier,- ha a vezetővel történne valami, és nem tudná ellátni a dolgát, akkor Chidori a főnök…és aztán Blaise….de remélem erre nem lesz szükség!

Chidori egyetértően bólogatott. Tetszett persze Pier válasza, de bevallom kicsit tartottam tőle, hogy nem leszek képes szót érteni a „csodabogarunkkal”.

Egész jól leírtam magamban ezt a foglalkozást. Aztán Chidori a rádió használatáról kérdezett. Nem volt túl bíztató, hogy nem használhattuk, csak egyetlen esetben, ha Can élete forog kockán, és akkor is csak rádió SOS adást adhattunk le, bár akkor egy egész századnyi vadászgép érkezik a kimentésünkre, illetve elsősorban Can-ért. Nem villanyozott fel ez a tudat, de nem is akartam erre sokat gondolni, inkább a feladat kivitelezésére koncentráltam, és úgy véltem akkor kell majd ezzel a problémával foglalkozni, ha aktuálissá válik, amit reméltem, hogy nem fogunk megtapasztalni.

Chidorinak és a többieknek elfogytak a kérdései, így mindenki a fegyverraktár felé vette az irányt. Blaise csapódott mellém. A „csodabogarunkat” nem láttam, gondoltam már előre ment a raktárba.

Nem tévedtem, tényleg ott volt. Aggodalmasan néztem Blaise-re. Ő pedig kérdőn vissza rám. Én csak legyintettem, és beálltam a sorba. Blaise halkan intézte hozzám a szavait:

- Mi a bajod vele?

Összevont szemöldökkel néztem rá, majd megpróbáltam szavakba önteni az érzéseimet:

- Nem olyan, mint mi…- kezdtem.

- Csak azért, mert nem a terepen teljesít szolgálatot és civil?- nézett értetlenül rám Blaise.

- Nem úgy értem. Lehet tőlem akárki, képes lennék elfogadni, de ahogy ránézek….valahogy valami nem stimmel….

- Persze, mert még nem ismered.- vélekedett Blaise.

- Hát neked legyen igazad!

Tovább nem tudtuk folytatni a beszélgetést, sorra kerültünk, vagyis Ryanne engem szólított, hogy az akció vezetőjeként írjam alá Can lapján a fegyver felvételeket.

Nyugalmat erőltettem magamra és a pulthoz léptem.

Elsőre kiszúrtam a plazmafegyvert, de valami nem stimmelt vele, sokkal kisebb volt, mint amire emlékeztem. Automatikusan a kezembe vettem. Az energiacellája töltve volt, de Off állásba kapcsolva . A súlya is sokkal elviselhetőbb volt.

Ryanne látta a csodálkozó tekintetemet, így szolgált némi magyarázattal.

- Kimberly legújabb „alkotása”. Annyira friss, hogy most lesz először élesben kipróbálva.

Elhűlve néztem a nőre és a fegyverre felváltva.

- És mért pont ő kapja?- kérdeztem naivan.

- Bogárkám! Ő a mesterlövész!- emlékeztetett erre a tényre a rövid, melírozott hajú, jóságos tekintetű nő.

Ryanne kicsit mindannyiunk anyja volt. Mindenki hallgatott rá, és mivel pár évvel idősebb is volt legtöbbünknél felnéztünk rá.

Próbáltam mosolyogni ezen a tényen, de nem nagyon sikerült. Már majdnem sikerült megszólalnom, mikor Blaise felbukkant és megelőzött:

- Szia Ryanne! Ugye nekem is jár ilyen extra újítás?- kérdezte bizakodva a srác.

- Szia gyermekem! Neked általában a szád jár…- kezdte mosolyogva a nő, - de ne aggódj, neked marad a jól bevált AK-47-es!

A srácot ez a válasz lehangolta, de természetesen sejtette, hogy ez lesz a válasz.

Eközben visszatettem az asztalra Kimberly újítását, és lopva Can ténykedését figyeltem. Profinak tűnt, ahogy a fegyverekkel bánt, bár nem tudtam elképzelni róla, hogy a harctéren is megállja a helyét. És a kommunikációval sem stimmelt minden. Vagyis mióta itt volt a kiselőadását leszámítva egyikünkhöz sem szólt. Na jó, persze nem sok idő telt el azóta. Aláírtam az elém rakott papírokat, majd én is felvettem a rám testált fegyvereket.

A szabály az volt, hogy a bázison statáriumok kivételével nem lehetett fegyver az embereknél, ha pedig küldetésre indultak, vagy őrségbe, akkor max. az indulás előtt fél órával vehettük magunkhoz a fegyvereket, élesíteni pedig a kijelölt pont után szabadott csak.

- Tényleg Cruz főhadnagy, hogy gyógyul a sebed?- váltott témát Blaise.

- Ha nem ismernélek már egy ideje zászlós, akkor azt hinném, hogy akarsz valamit tőlem.- válaszolta legyintve Ryanne.

- Főtörzszászlós.- jegyezte meg Blaise, miközben kihúzta magát.

- Na ezt a rangodat nem sokat fogom kimondani…- válaszolta elmerengve Ryanne.- Ám csak nem a legutóbbi küldetésért?- kérdezte érdeklődve a főhadnagy.- Lassan azon kapom magam, hogy a felettesem leszel.- folytatta komor tekintettel Ryanne, de nem sokáig tudott komolyságot erőltetni magára.

- Nem akarok én olyan magas beosztásban lenni.- magyarázta gyorsan Blaise, és ő is elvigyorogta magát.

- Javíthatatlan vagy!- szólt rá Ryanne.

- De te így szeretsz.- tette hozzá még mindig vigyorogva Blaise.

- Blaise!- szóltam rá az egyik legjobb katonámra.- Több tiszteletet!- kértem.- Tényleg Ryanne, hogy vagy?- fordultam feléje.

- Kösz, már alig érzem a sérülésem, és szépen gyógyulnak a hegek….sajnos maradandó nyoma lesz.- válaszolta szomorkás hangon Ryanne.

- Ugyan!- szóltam rá.

- Na de ennél rosszabbul is végződhetett volna.- tette hozzá már derűsebben.

- Akkor remélem, hogy a következő küldetésünkön, már velünk is tarthatsz!

- Úgy legyen!

Egymásra nevettünk bíztatóan, majd a „csodabogarunk” felé fordultam.

- Can!- szóltam az indulni készülő srác után.

Megállt és kérdőn nézett rám.

- Légy szíves, az indulás előtt 5 perccel legyél a kiadott helyen!- kértem- És ezúton kérem a többieket is!- fordultam feléjük.

Can valami oké félét motyogott, majd hátat fordított és folytatta az útját. Nagyos sóhajtottam, és gondterhelten néztem a vigyorgó Blaise-re. Fogalmam se volt mi derítette ilyen jó kedvre. Még mindig vigyorogva, de együtt érzőn tette a vállamra a kezét, majd otthagyott minket.