Tizenhat

- Visszavonulásááááás!!!! –hallotta a két lány az ideiglenes fedezékben lapulva a parancsot.

Nem is tétováztak tovább, hanem felpattantak és futni kezdtek a többiekkel egyszerre. A csapat parancsnoka maradt utoljára, bevárta a sebesülteket, és két társával fedezte katonái menekülését. Itt senki nem gondolkodott, ha arról volt szó, hogy egy társáért kockáztatnia kellett az életét.

Kimberly futott elől, de egy pillanatra sem vesztette szem elől Nettit. Majd kétfolyosónyit haladtak előre, mikor a menekülő két tucat ember megtorpant. Ugyanis a menekülési útvonalnak kijelölt útnak vége lett. Hatalmas kőomlás zárta el az útjukat. Netti idegesen nézett körbe a többiekre.

- Vidd a lányt fedezékbe!- szólt Kimberly-re az egyik katona. Ő bólintott és keresett egy alkalmas fedezéket.

A maradék katona - lehettek hatan - felkészültek a kiborgok támadására.

A parancsnok és a két hátvéd beérte őket. A parancsnok pár pillantás alatt felmérte a helyzetet. És kiadta az utasításokat:

- Két katona kezdje el magát „átvergődni” az omláson. Ha átértek próbálkozhatnak a robbantással, ha ez nem lehetséges próbáljanak minél nagyobb lyukat csinálni, hogy a többi ember is át tudjon mászni!- parancsolta.- a többieknek tűzharc!

Mindenki megértette a parancsot és elfoglalta a helyét. Nem kellett sokáig várni az ellenségre. A töltények egyre fogytak, de a gépek ellenben nem akartak elfogyni. Két katona már kidőlt a sorból, mikor Netti nagy elhatározásra jutott. Kimberly értetlenül nézte a távolodó lányt. A két katonához kúszott, akik az elzárt utat próbálták bontani nem sok sikerrel.

- Én vagyok a legkisebb…asszem. –kiabálta Netti mikor melléjük ért. Ők egy pillanatra értetlenül néztek a lányra, de végül megértették a szándékát.

Netti úgy gondolta, hogy ha valami módon, hát így hasznára lehet a többieknek. A nyílás elég szűk volt még a lánynak is, és nem sejthették mi vár rájuk a túloldalon. Közben a gépek egyre közelebb kerültek hozzájuk. Plazma sugarak cikáztak mindenfelé. Sietniük kellett.

- Netti!- szólt rá az egyik katona.

A lány értetlenül nézett rá. a férfi egy pisztolyt nyomott a csodálkozó lány kezébe.

- Nem tudod mi vár odaát.- magyarázta a katona.

Netti egyetértően bólintott. Még egy pillantást vetett társnőjére, majd eltűnt a törmelék halom mögött. Kimberly aggodalmasan nézett a helyre, ahol a lányt utoljára látta.





Ryanne nagy puffanással landolt a földön. Ez magához térítette egy kicsit, de nagyon gyengének érezte magát. Ahogy kinyitotta a szemét csak foltokat látott, aztán ki tudta venni az ismerős férfi arcát. Mellette feküdt a földön a szeme csukva volt. Olyan élettelennek tűnt. Ryanne szólni akart hozzá, de csak nyál és vér bugyogott fel a torkából. Próbált az ismerős arc felé nyúlni, de fájdalma megállította a mozdulatban. Az oldalához kapott. Tudta, hogy komoly a sérülése, csak azon csodálkozott még, hogy életben van. Nem érkezett a megváltó plazmasugár, ami véget vetett volna az életének. Ez hihetetlen erőt adott neki. Összeszorított fogakkal nyúlt a férfi felé.

Véres keze elérte a férfi arcát. Végigsimította. Nem történt semmi. Rázni kezdte a fejét, de továbbra sem történt semmi. Könnyek gyűltek a lány szemében. Nem akarta elhinni, hogy az imádott férfi élettelenül fekszik mellette. Tébolyultan nézett körbe, de nem látta az ellenséget. Valamit tennie kellett. Összeszedte a maradék erejét és a hátára fordult. Rögtön köhögni kezdett, ahogy a hátára fordult. Megpróbálta feljebb tornázni magát, közben tekintete a mellette hason fekvő férfira esett. Nem tudott uralkodni a könnyein. Keze még próbálta kitapintani a nyaki ütőerét, de nem találta. Elkeseredetten nézett körbe. Ekkor pillantotta meg a fémes csillogást maga előtt az ajtónyílás sötétjében. A keze ügyébe eső fegyvert maga elé emelte és várta a támadóját, aki nem is váratott magára sokáig.

Belépett a helységbe és piros szemeit rögtön a nőre emelte. Ryanne farkasszemet nézett vele. A tekintetében gyűlölet, megvetés és elszántság volt. Addig lőtte a fémtestet, míg az egy torz fémlénnyé nem változott.

A gép-illetve, ami maradt belőle- nagy puffanással ért földet, pont Ryanne lábai előtt. A nő elképedve nézte a gépet. Majd érezte, hogy ereje a végét járja. Szemeit nem volt képes nyitva tartani tovább. Így már lecsukott szemekkel dőlt rá ájultan az imádott férfi testére.





Netti a sötétségbe érkezett, de hideg szelet érzett. Ez megnyugtatta kissé. Legalább is abban, hogy nem zsákutca, ahova érkezett. Felkapcsolta az elemlámpát és maga elé világított. Minden nyugodtnak tűnt. A hely ahova érkezett egy lejáró volt a bázishoz. Netti gyorsan végiggondolta a dolgokat, majd fedezéket keresett magának, és elhelyezte a C4-es robbanó anyagot.

Az anyag jó munkát végzett. A lyuk helyén, amelyen érkezett kb. háromszor akkora rés tátongott. Észre is vette a többieket a túl oldalon. Nem késlekedtek sokáig. Először egy doktornő, majd Kimberly és a többiek is átjutottak.

Netti végre hasznosnak érezhette magát, és mindenki felől elismerő pillantások érkeztek. A katonák újra eltorlaszolták az utat, majd összegyűlt a kis „csapat” megbeszélni a továbbiakat.

-James Reed, százados vagyok, annak, akivel még nem ismernénk egymást.- vette magához az egyik katona.

Aztán sorra a többiek is bemutatkoztak. Köztük volt egy doktornő, Felicity , öt tizedes katona, majd két civil , és végül Netti és a fejlesztő mérnők Kimberly.

Sietniük kellett. A gépeknek ugyanis nem jelentett akkora akadály pár mázsa kő megmozgatása, mint az embereknek.

A lejáratot egy öntött vas fedlap zárta le, amit újabb erőfeszítésükbe került elmozdítani a helyéről. A sötét és hideg éjszakába érkeztek. És a mentőcsapatot nem látták sehol.

- Pedig ez a hely volt megadva!-tőrt ki az egyik civilből.

- Mi történhetett?- kérdezte a százados a távolba fürkésző tekintettel.

- Itt hagytak minket.- vélekedett az egyik katona.

- Az lehetetlen!- ellenkezett a másik.

- Vagy nem is jött értünk senki.- folytatta Felicity a doktornő.

- Ezt ugye nem gondolja komolyan?- kérdezett rá a százados.

- De.- volt a rövid válasza a nőnek.

- És akkor most mi lesz?- kérdezte kétségbe esve Netti.

- Nyugi kislány!- szólt rá az egyik katona.

- Hagyja abba katona!- szólt rá a százados. Tud valaki rádiózni?

- Én igen.- jelentkezett Netti.

- Maga?- nézett csodálkozva a százados rá.

- Kódfejtő volnék. E tevékenységbe bele tartozik a kódolt rádióüzenetek megfejtése is. Ergo értek a rádiózáshoz.- jelentette ki Netti és alig láthatóan kihúzta magát.

- Értem. Akkor itt van a rádiónk, erről kéne valami segélykérést leadni.- adta át a készüléket a lánynak a százados.- De siessen.- tette még hozzá miközben a csatorna fedélre mutatott.

A lány némán bólintott. Pár percig csak Netti tevékenykedett a többiek a gondolataikba mélyedtek. A hely ahol összegyűltek jól védett volt, és jól beleillett a környezetbe, ugyanis egy elhagyott gyártelep udvara volt, ahol valaha volt gépkocsik és egyéb közlekedési eszközök roncsai közt, beton és más építőanyagok álltak halmokban. Egy ilyen hulladék halom védelmében volt a csapat is.

Netti végre letette a fejhallgatót, és nem túl vidáman nézett körbe.

Tizenöt

Na, nagy sokára visszatérek az eredeti témához...

15.

Ryanne csak akkor kezdte érezni a helyzet komolyságát, mikor folyamatosan érkeztek a katonák a fegyverekért a raktárba. Aztán egyre sűrűbben és egyre közelebbről hallotta a fegyverek hangját. Nem ijedt meg, de első gondolata aggodalommal töltötte el. A számára legfontosabb emberre gondolt, Chesterre. Furcsa mód ő nem bukkant fel a raktárban fegyverért. Összeszorult a szíve, ahogy erre gondolt. Legszívesebben rögtön nekiiramodott volna, de tudta neki itt kell most helyt állnia.
- Az az átkozott büntetés!- mérgelődött magában, miközben betárazta a gépfegyvert.
Fedezékbe vonult, majd várta a felbukkanó ellenséget, a gépeket.
Majd felugrott a helyéről ijedtében, mikor megszólalt mellette a rádiója. Mike volt az.
- Cruz főhadnagy!- szólt bele.- Ettől a pillanattól kezdve felmentem a büntetése alól. Szóval csatlakozzon a csapatához, és vegye át a vezetésüket haladéktalanul. Cél a bázis evakuálása, minél kevesebb emberi veszteség árán.- adta ki a parancsot az ezredes.
- Igenis főnök.- szólt vissza határozottan Ryanne, de azért érződött a hangjában a büntetése miatti neheztelés.
Bontották a vonalat és Ryanne egy nagy sóhaj után nekiindult a folyosónak. Ösztönösen váltott tempót, mikor úgy érezte veszély, vagyis ellenség leselkedhet rája. Közben nem kerülhette el tekintete a földön fekvő élettelen testeket. Egyikükben felismerte a csapatja tagját, majd fiatalokat, nőket és gyerekeket látott. Nem bírta tovább és visszakívánkozott gyomrának tartalma. Hiába élt így már évek óta mégse tudta megszokni ezt a sok értelmetlen halált. Ártatlanok haltak meg egy érzéketlen lény hataloméhsége miatt, amit ráadásul saját maguknak köszönhettek.
Próbált nem gondolkodni, inkább újra felvette a tempóját, és továbbment. Már csak két folyósóra volt a céljától, mikor az egyik fal szinte ráomlott, és ha nincs lendületben nem kerülhette volna el a sorsát. Így csak nagy lendülettel hasalt a földre, miközben mögötte a fal leomlott és a porfelhőben egy gép bontakozott ki. Ryanne nem sokáig feküdt tétlenül, rögtön a hátára fordult, és felült, még szerencséjére hamarabb sikerült ez neki, mintsem a gép észrevette volna őt.
Feléje lendítette gépfegyvert és célba vette a gépet. A golyók először lepattantak a kemény titánium vázról, majd mintha utat találtak volna maguknak eltűntek a gép belsejében, és mire a gép célba vette volna őt, már nem működtek az érzékelői. A gép egyensúlyát vesztve dőlt hanyatt. Ryanne gyorsan felpattant a földről, és óvatosan, fegyverét maga előtt tartva közelített a géphez. Már kezdett megnyugodni, hogy nem jelent veszélyt a gép, mikor a fémkéz a magasba lendítette fegyverét. Ryanne ösztönszerűen lőtt egy egész tárat a gépbe.
A fémkéz visszahanyatlott a földre. Ryanne végre nyugtázhatta, hogy ez a gép már senkiben nem fog kárt tenni.
De nem sokáig lehetett nyugta, mert a fal túlsó oldalán újabb fémes csillogást észlelt. Amilyen gyorsan csak tudott, futni kezdett a következő elágazásig. Egyedül ugyanis nem lett volna értelme szembe szállnia egy másik géppel, és nem is lehetett benne biztos, hogy csak eggyel kellett volna szembe szállnia.
Mikor balra fordult a T elágazásban, pár pillanatra megállt, hogy kifújja magát. sok pihenőt nem hagyhatott magának tudván, hogy a gépek sokkal gyorsabbak és kitartóbbak nála.
Már egyre hangosodott az összeütközések zaja, Ryanne gyorsabbra vette a tempóját. A folyosó újabb elágazásához közelített, mikor szinte a semmiből bukkant fel előtte a T-600-as egység. Egy pillanatra megtorpant, majd oldalra tekintett, és megpillantotta a folyosó jobb falában lévő ajtónyílást. Nem bajlódott a kilinccsel, csak nagy lendülettel lendült az ajtónak, és bízott a szerencséjében.
A gép átkozott gyors volt, mert Ryanne-nek sikerült túlélnie ugyan ezt a „találkozást”, de a plazma égette sebbel ért padlót a másik helyiségben. A találat a lábszárát érte, jó tenyérnyi darabot „égetett” ki belőle. Már csak akkor érezte meg a fájdalmat, mikor rá akart állni a lábára. Mivel ez nem sikerült neki, csak arra volt képes, hogy bedőljön egy fémszekrény fedezéke mögé. Az esés sem sikerült túl jól, mert érezte, hogy melegség önti el a bal oldalát. Nem volt képes megmozdulni és a fájdalom fokozatosan kerítette hatalmába a testét.
Könny szökött a szemébe, de újra szerelmére gondolt, és ez erőt adott neki. Karjai épségben voltak, így belekapaszkodott a feje mögött kitapogatott bútordarabba és ülő helyzetbe tornázta magát. Most látta meg a sebet a bal oldalán, amiből ömlött a vér. A pólója és a nadrágja szára már vérben ázott. Remegett és a lélegzetvétel egyre nehezebb lett a számára.
De az elméje még annyi tiszta volt, hogy furcsának találja azt, hogy a gép még nem ért oda. Nem értettem, de megfogadta, hogy ha itt kell meghalnia az a gép se fogja túlélni a találkozásukat. Újra a sebre pillantott. Gyorsan letépett egy darabot a nadrágja szárából, hosszába kettévágta egyiket összehajtotta, a másik résszel pedig maga köré kötözte. Nem remélt túl sok segítséget ettől, de valamit tennie kellett. A vádliján lévő seb a plazma „jótékony” hatása miatt nem vérzett legalább, de olyan érzése kezdett lenni, hogy zsibbad a lába és nem tudja kontrollálni a mozgását.
Újra kilesett a fedezékéből és ekkor végre megpillantotta a gépet. A gép lassan körbepásztázta a szobát a tekintetével és az érzékelőivel. Ryanne sejtette, hogy ebből a helyzetből nem juthat ki élve. Kezét a maga mellé helyezett gránátra helyezte, miközben köhögési inger fogta el, amit próbált visszatartani.
A gép lassú léptekkel indult meg feléje. Ryanne csak sejthette, hogy a gép észrevette őt. Magában számolta a másodperceket. Zihálva kapkodta a levegőt és már a köhögést sem tudta visszatartani. Elárulta magát, de a megváltó plazmasugár váratott magára. Aztán másfelől érkezett támadás a gép ellen. Ryanne már az ájulás szélén volt, így csak homályosan emlékszik a két erős karra, aki felkarolta és magával vitte.