Folytatni még nem vagyok képes a sztorit....
Egy elgyötört lány utolsó segélykiáltása
Teltek a hónapok, és lassan azt vette észre, hogy már egy év telt el a közös út óta. Az az utazás óta, amiben oly sok reménye volt. De semmi nem történt, és ő rosszul döntött. Utólag ezerszer is megbánta már, hogy elküldte azt az sm-t NEKI. De mit tehetett volna? Akkor csak arra tudott gondolni, hogy kell neki valami bizonyosság arról, hogy mit érez Ő.
Sose kapott rá választ. Voltak válaszai a srácnak, de a lány úgy érezte, hogy sose tartoztak hozzá érzelmek. Nem értette, mért ilyen Ő. Ahogy telt az idő egyre több rossz érzés gyűlt a lányban és képtelenek voltak igazán megbeszélni a dolgokat.
A lány félt a sráctól, mert mindig úgy érezte, hogy nevetségessé teszi magát az imádott srác előtt, mivel tudta a választ, hogy sose lehet köztük semmi. De a lány mégis bízott valamiben. Nem tudta, hogy mért nem képes tovább lépni, elengedni Őt. De nem volt képes rá. Talán a sok megválaszolatlan kérdés, amik csak gyűltek és a lány már szinte minden szabad percében csak Rá tudott gondolni. Próbálta összerakni a dolgokat magában, de valami mindig volt, ami nem illet a képbe. Szerette volna tudni, mit gondol rosszul. De a srác semmire nem reagált.
És aztán egy rosszul sikerült este után a lány feladta. Mármint, csak a srácról tudott lemondani. Az érzéseiről, vágyairól és a válaszok kereséséről sosem tudott lemondani.
Próbált a lehető legkevesebbet a srác közelében lenni, nehogy nyűg legyen neki, és kétszer is meggondolta, milyen kritikát és hogyan mond neki. Aztán lassan kezdte jobban érezni magát a lány. Maga sem értette, hogy mért, de már napokig jókedvű tudott lenni. És épp az egyik hozzá közel álló emberrel akarta ezt elmondani, mikor minden ugyanolyan lett, mint régen. Ahogy ott ült, a lány nem tudott másra, csak a srácra gondolni és akkor rá kellett döbbennie arra, hogy nem múlt el semmi. Még mindig ugyanúgy érez, és ugyanúgy felkavarja a srác közelsége, és ugyanúgy megdobban a szíve. Akkor határozta el magát, hogy újra ír Neki, bár választ nem remélt, de titkon reménykedett. Mikor a srác azt ígérte a telefonban, hogy válaszolni fog neki, ő repdesett az örömtől és annyira lelkes volt. Minden reggel reményekkel a szívében és bizakodón indult dolgozni. És teltek a napok. És ő egyre csak várta a válaszát. De úgy tűnt hiába. Nem értette, hogy mért ígérte a srác akkor.
Nem értett Ő már semmit.
Nem értette, mit és hol rontott el. Pedig ha tudta volna bármit megtett volna azért, hogy jóvátegye a dolgokat. De a srác nem mondott semmit. Kérdezni nem mert, csak reménykedett, és egyre lehangoltabb lett. Ezerszer tette fel magának a kérdéseket: „mért ilyen velem? Mért nem mond semmit, legalább az, hogy hagyjam békén? Mit akar ezzel a viselkedéssel elérni?”
A lány úgy érezte, hogy csak egy célja van Neki ezzel, hogy teljesen a porba tiporja az önbecsülését, ami egyébként is alig volt már a sok csalódás miatt. Mért nem „emeli fel”? Mért nem hajol le hozzá, és mért nem segíti fel?
Semminek érezte magát, és csak magában kereste az indokot, amiért így viselkedett vele a srác. Biztos sokszor nyűg volt neki, és teher, a jelenlétével, az érzéseivel, no, mega sebezhetőségével. De nem tehetett ő erről. Mert úgy érezte, apróság, amit ő szeretne. Csak néhány percet és pillanatot szeretett volna, amikor a srác csak rá figyelt volna. Csak egy ölelést szeretett volna, hogy egyetlen egyszer érezhesse a srác közelségét, az érintését, amiből erőt meríthetett volna bármikor. De Ő nem volt képes erre.
A lány majd 3 hónap várakozás után, nem bírta tovább és újra írt neki. Persze reakció erre sem volt a sráctól. És ettől a pillanattól kezdve egyre rosszabbul érezte magát a lány. Nem sok minden volt, ami fel tudta vidítani, és egyre jobban kerülte a srácot. Már csak muszájból beszélt Vele.
Válasz még mindig nem volt, mintha egyetlen levelet se kapott volna meg a srác, mintha semmit nem olvasott volna. Hiába próbálta kiírni, elpanaszolni magát azoknak, akik mellette álltak, nem lett jobb neki. Aztán mégis csak kapott választ. Mikor már úgy érezte, ennél rosszabb nem lehet. Még épp idejében érkezett a srác válasza. De nem volt túl lelkesítő. Annyit mondott neki, hogy ne firtassák a múltat. És a lány nem értette, hogy mért csak ennyire volt képes a srác. Megint csak kérdések voltak benne.
Már nem is az fájt neki, hogy megbántotta őt, hanem, hogy egyszer sem volt képes betartani az ígéretét, ami a lány egyedüli „kapaszkodója” volt.
És a lány összetört. Már fizikailag se volt jól, és ahogy közeledett az a nap, mikor egy évvel ezelőtt beteg lett, úgy nőtt benne egyre jobban a félelem, hogy megint megtörténik vele.
És megtörtént.
Újra lebetegedett. És tudta, hogy ez most komoly. Csak a srác nem fogta fel még mindig, hogy mennyire szenved.
Nem akart a lányról és az érzéseiről tudomást venni, és a lánynak már nem volt olyan napja, hogy ne sírt volna. Sírt és félt a másnaptól, mert tudta már minden remény elveszett…. és nem tudta, mért történt mindez.
Nem értette, mi miért történik és nem értette a srácot. Választ pedig tudta, hogy már nem kaphat Tőle.
De akkor mi tartja még itt, mi élteti még a lányt? Mi tartja benne a lelket, hogy mindennap fel tudjon kelni?
Ő se tudja már. Hisz minden nap olyan, mint a másik. Egyhangú, szürke, reménytelen. Csak még azt nem tudja, meddig lehet így létezni, és ennyi fájdalmat elviselni.
Mikor fog eljönni az a pont, mikor ki kell mondania, hogy nem bírja tovább, és nem lesz, aki itt tartsa tovább?
Kérlek, vedd észre, hogy nem tudok egyedül „felállni”!
Kérlek, segíts! Mert csak Te vagy képes rá.
Kérlek, érts meg, és halld meg a segélykérésemet!
Talán még nem késő….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése