Az én "Halálosztóm": március 2011

Nehezen indult és azt hittem, hogy így is marad., de aztán "segített", vagyis addig mondogatta, hogy most beszéljek ami nyomja a lelkemet, hogy végül sikerült belekezdenem.

A febr. 24-i találkozót még nem hevertem ki teljesen, mivel állítása szerint azért mondta, hogy induljunk, mert nem beszélgettünk semmiről.... hát igen, én is Rá vártam, Ő meg rám...

Azt mondta, hogy amiket ígért azt Ő komolyan gondolta, mikor ígérte, csak aztán nem tudja megtenni mikor sort kéne keríteni rá.
De szokott rám gondolni, és gondiolatban már lassúzott is velem...
Ahogy tovább "boncolgattuk" a témát, kiderült, hogy Ő saját magától fél, vagyis attól, hogy bármit tesz nem tudja előre, hogy nekem, hogy fog esni, és Ő nem akar fájdalmat okozni, ezért inkább nem tesz semmit.

Az együttérzés hiányát is felhoztam Neki, de megnyugtatott, hogy Ő attól, hogy nem ölelget, meg nem fogja a kezem ettől még együtt érez velem. A betegségemmel kapcsolatban is így volt, és Ő nem akarja, hogy miatta legyek beteg.

Szembesítettem azzal, hogy Ő azt mondta annak idején, hogy nem csak a fizikai vonzalomról van szó, de aztán csak az ellenkezőjét mutatta... Azt mondta erre, ha nem lennének érzései nem is lenne képes együtt lenni velem...szóval nem csak a testi vágy van benne(szerencsére)

Azt, hogy nem tudok tovább lépni az érzéseimen nem értette igazán, bár aztán kérte, hogy mondjam ki, hátha jobb lesz utána...erre azért még nem voltam képes.... pedig szívesen mondtam volna neki, hogy: szeretem!

Aztán már a buszhoz kísért el, mikor előtört a rossz érzés belőlem, hogy néha úgy érzem: nem tudok(és nem is akarok) tovább menni, elpityeredtem.... ekkor megálltunk és én Hozzá bújtam, átöleltük egymást, és Ő símogatta a hátam. Nagyon magam alatt voltam, de megnyugtató volt a közelsége és a símogatása. Most először éreztem, hogy igazi érzéseket ad...
És erőt is adott a folytatáshoz. Csodálatos volt így lenni Vele!

És most mosolygok, bár miután elváltak útjaink, újra sírtam, de ezekmár csak örömkönnyek voltak, és az érzésé, hogy szeretem.

Most megint olyan, mint szokott és asszem nem lesz soha más a hétköznapokban, de legalább kaptam igazi érzéseket Tőle!

És a dal is, amit az előző bejegyzéshez raktam, az is csodálatos!

Hát így történt a tegnapi nap, amikor nem történt meg a tartozása teljesítése( a lassúzás), hanem valami sokkal jobbat, és fontosabbat kaptam Tőle: érzéseket.

17.
Can miközben megtette a kb. 2 méteres utat a vezérlőpultig, egy pillanatra sem vette le a szemét a működésképtelenné vált gépről.
Mikor elfoglalta a helyét a számítógép előtt rosszallóan nézett rám.
- Vigyük arrébb!- kértem egy sóhaj kíséretében, bár be kellett látnom, hogy engem is nyugtalanná tett a jelenléte.
Még hármunknak is nehezére esett a szoba egyik sarkába húzni a gépet. Aztán mindenki tette a dolgát.
Blaise őrködött, vagyis szemmel tartotta a folyosót, Pier és én a helységet néztük át.
- Soká tart még?- kérdetem can mellé lépve kissé türelmetlenül.
- Ha gondolod, átveheted.- válaszolt kissé ingerülten Can.
- jól van na! Csak tudni akartam, hogy mire számíthatunk.- mondtam én is ingerülten.
- Hé!- szólt ránk rosszallóan Pier.- Nos, mi a helyzet?- kérdezte most ő Cant.
- Nincs sok eredmény idáig. Mindig ellenállásba ütközik az alkalmazás.- magyarázta Can miközben ujjai tovább szántották a billentyűzetet, és le nem vette a tekintetét a monitorról.
Megbabonázva néztem a fiatal srácot. Teljesen ellentétes érzelmeket váltott ki belőlem, pedig még csak pár órája ismertem. Bár lehet, hogy ennek köze volt ahhoz a tényhez, hogy az első „találkozáskor” nem épp a legjobb formámat hoztam. Elhessegettem ezeket a gondolatokat, mégse elmélkedhetek most ezen címszóval.
- Bejutott.- mondta, miközben elégedetten dőlt hátra a széken Can.
Alig bírtam levenni róla a tekintetem. Nem értettem mi van most. Elégedetten nézett Pierre, engem meg pillantására sem méltatott.
- Van még valami?- kérdeztem sietősen.
- A C4-esek elhelyezve, a távirányító nálam….- sorolta Pier.- Már csak a visszautat kell megtervezni
- De gondolom erre Can-nak van ötlete.- jegyeztem meg úgy, hogy a hangomon egy csepp irónia se hallatszódjon.
- Miközben az alkalmazás útját egyengettem bepillantottam az épület alaprajzába….van egy elég széles szellőző járat a szoba mennyezete fölött….- kezdte magyarázni Can, aki nem vette észre a hangomban lévő iróniát, de nem tudta folytatni, mert Blaise közbekiabált.
- Gépek!!!!!- kiáltotta, miközben bevetődött a szobába fedezék gyanánt. Még épp időben, mert egy pillanat múlva felvillant a folyosón a piros plazmasugár.
- Többen a bal oldali folyosón.- tette még hozzá, miközben a vastag fémajtóhoz ugrott. Pier segítségével is beletelt egy kis időbe, mire a zár kattant.
Kissé megkönnyebbültünk a zárt ajtó tényen, de nem sokáig lehettünk nyugodtak, mert ha a gépek nem is tudják a nyitó kódot, akkor se jelenthet túl nagy akadályt a plazmafegyvereik.
Menekülnünk kellett.
Eközben Can összepakolta a cuccait, és menet készen állt az egyik asztal tetején.
- Indulhatunk? – kérdezte türelmetlenül, mikor tekintetünket rá emeltük.
- Hová?- kérdeztem értetlen képet vágva.
- A szellőzőbe.- mutatott felfelé az informatikus.
Ekkor érkeztek a gépek az ajtóhoz, és rögtön tűz alá is vették. Idegesen néztem az ajtó irányába, és gyorsan Can mellett teremtem. Itt esélyünk se lett volna annyi géppel szemben. Eközben Can fürge újjakkal már a szellőző rácsát csavarozta. Majd megkapaszkodott a szellőzőjárat szélébe és felhúzta magát. A járatban lehasalt és lenyújtotta a kezét. Az erős kéz szorításában biztonságban éreztem magam. Mikor vele szemben hasaltam már a járatban találkozott a tekintetünk. Megnyugtató érzés volt, ahogy rám nézett. Majd elkapta a tekintetét és Piernek is segített felhúznia magát, aki alacsonyabb révén nem érte fel a szellőző szélét. Can-nak könnyű volt, volt vagy 185 centi magas.
- Induljunk!- szólt ránk Blaise.
Can haladt elől- ő ismervén az utat-, én haladtam utána, majd Pier és a sort Blaise zárta. Amilyen gyorsan tudtunk, úgy másztunk előre a szűkös járatban. Néhol kábel kötegek keresztezték az utat, ezek közt szinte át kellett préselni magunkat. Eléggé kivette az erőnket, és a levegő sem volt túl sok, annak ellenére, hogy egy szellőző járatban haladtunk. Abban biztosak lehettünk, hogy egy „T” szériás gép sem jön utánunk ide, mert simán beszorulnának, vagy leszakadna alattuk a mennyezet. De azért a felderítő egységek vagy ezüsthernyók felbukkanásával számolnunk kellett.
- Állj!- szólította fel az elől haladó Can-t Pier.
Elég váratlanul ért Pier parancsa, így szinte lendületből ütköztem a srácnak. Egy pillanatig zavartan néztem rá. Majd sikerült összeszednem magam.
- Bocs!- mondtam halkan.- De mért álltunk meg?- kérdeztem komoran.
- Elég messze vagyunk már? Mármint az irányító teremtől?- kérdezte érdeklődve Pier.
- Talán.- válaszolta tétován Can.- De ehhez Chidori jobban ért….- kezdte a srác.
Összeszorult a torkom, ahogy Can kimondta a nevét. Nagyot sóhajtottam.
- Az biztos, hogy ő jobban tudná, de most nincs itt, sajnos.- válaszolta együtt érzőn Pier, miközben a vállamra tette a kezét.
Hálásan néztem rá.
- Akkor robbantunk.- jelentette ki Pier.- Nem találhatják meg a gépek a vírust, reméljük, hogy még nem késő! Mindenki egyet értően bólintott, majd Pier visszaszámolt.
A kezeimet a füleimre szorítottam és igyekeztem a legkisebbre összehúzni magam. A többiek is így tettek. A robbanás lökéshulláma így is elég nagy volt, így felkapott és jópár méterrel arrébb landoltam a többiekkel együtt a szellőzőben. Nem volt kellemes a földet érés. A vállamra estem, így az sajgott, ráadásul a szellőző falából kiálló csavarfejek végigszántották a ruhámat, és a bőrömet. Négykézlábra tornáztam magam és előre meredtem a sötét járatban. Can még mindig a földön feküdt, mögöttem Pier és Blaise már felült, látszólag apróbb sérülésekkel megúszták.
- Jól vagytok?- kérdezte tőlünk Pier.- mindketten bólogattunk, hogy rendben vagyunk, mármint a körülményekhez képest.
- Can viszont nem annyira.- válaszoltam tétován, majd megindultam felé. Mikor mellé értem láttam, hogy a szeme csukva van.
- Can?- szólítottam meg. Mocorogni kezdett.
- Vegye már ki valaki ezt a kib**ott fegyver csövet a lábamból!- kérte idegesen és a fájdalomtól eltorzult hangon.
- Várj!- intettem nyugalomra.
Felkapcsoltam az elemlámpát és az oldalára fordítva a srácot láttam, hogy a fegyver csövének vége eltűnik a srác combjában. Szerencsére nem érte az ütőeret a sérülés, de eléggé vérzett, és pár centi mélyre hatolt a fegyver a húsába. Nem szép látvány volt. Összeszedtem magam, és lassan kihúztam a csövet. Can összeszorított fogakkal feküdt. Siettem, ahogy tudtam a kötözéssel. Közben Blaise fájdalomcsillapítót adott neki, majd mikor végeztem elláttam a többi sebet is. Reméltük, hogy nem nagyon fogja a haladásban lassítani a sérülése.
Végre felült és szakértő szemmel nézte végig a kötést a lábán.
- Nem vagyok profi!- szóltam rá, mielőtt még bármi megjegyzést is tehetett volna a kötésre.
- Nem akartam semmi rosszat mondani.- válaszolta fáradt hangon.
- Menjünk!- kérte Pier.
Szó nélkül vettük fel az előbbi haladási sorrendet. Szerencsére Cant nem lassította a sérülése.
Idegtépő volt így az ismeretlenben bolyongani a szűk szellőző rendszerben. Közben reméltük, hogy a gépek nem bukkannak a nyomunkra, mert itt a szellőzőben vajmi kevés esélyünk lett volna ellenünk. Közben próbáltuk a lehető legkisebb zajt csapni, mert, ahogy haladtunk alattunk sorra kivilágított termeket láttunk, ahol különböző elkészültségi stádiumban lévő gépek sorakoztak.
Arra gondoltam, hogy mi van, ha az alkalmazásnak álcázott vírus nem jár sikerrel, és még mi se jutunk ki innen. Az teljes kudarc lett volna. Ki kellett jutnunk, mert ha nem sikerült a vírus célba jutása, újra meg kellett próbálnunk, és addig próbálni, míg sikerrel nem járunk. Míg ember élni fog ezen a bolygón nem adhattuk fel.
A gondolataimból az hozott vissza a valóságba, hogy a tenyerem alatt egyre többször éreztem a nedvességet, ahogy előre haladtam. Felemeltem a kezem, de nem volt elég fény, így megízleltem a kezemre ragadt folyadékot. Fémes íz terjedt szét a számban. Egy pillanatra ledöbbentem, majd újra felvettem a haladási tempót. Ebből az utánam haladók szerencsére nem érzékeltek semmit. A szívem hevesebben kezdett verni, ahogy felfogtam, hogy az az íz a vér íze volt, és legvalószínűbbnek az tűnt, hogy Can kötése vérzett át, és onnan szivárog a vér. Aggodalmasan néztem magam elé.
Ekkor Can megtorpant. Most figyeltem és nem ütköztem neki. a többiek is megálltak. Can az előtte tátongó lyukra mutatott. Fény szűrődött a szellőző járatba. Alattunk egy újabb kivilágított, hófehérre meszelt falú és padlójú szoba volt. Egyre több gép gyűlt össze lent, mintha tanácskoznának, vagy információt cserélnének, de ez furcsának tűnt, mert nekik nem volt szükségük személyes találkozóra az információk cseréjéhez, vagy megosztásához.
Értetlenül néztünk egymásra, és mindenki csak egy vállrándítással tudott válaszolni a furcsa helyzetre. Lélegzet visszafojtva figyeltük a lenti eseményeket.
Lent a gépek lassan elhagyták a helységet, és mi lassan fellélegezhettünk. Ekkor figyeltünk fel egy ismétlődő hangra, ami halk volt, de a síri csendben jól hallhatóvá vált. Feszülten figyeltük a környezetünket és nem tudtuk megállapítani mi lehet az.
- Hátra!- szólított fel hírtelen minket Can, mi amennyire bírtunk eltávolodtunk a lejárattól, és összetömörülve a szellőző sötétjébe húzódtunk.
Még épp időben, mielőtt a plazma elért volna minket, mert ahol az imént guggoltunk már hűlt helye volt a mennyezetnek. Can a tátongó lyuk túlsó oldalán hasalt, és nem tétovázott, egy jól irányzott lövéssel harcképtelenné tette a gépet. Szerencsénkre már csak ez az egy tartózkodott odalent. Can intett, hogy ugorjunk és tűnjünk el.
- Menjetek előre!- szólt ránk, mikor mellé értünk. Én elintézem.- jelentette ki.- A legelső lejáratnál lesz egy liftakna, ott várjatok be!
Nem nagyon akaródzott indulnom, még egyszer hátranéztem.
- Tűnés!- szólt rám erélyesen.
Blaise ragadott karon és húzott maga után.
Elértük a lejáratot, és megkönnyebbülés volt végre álló helyzetbe kerülni. Az akna nem volt túl tágas hárman is szűkösen fértünk benne. De jobb volt a kúszásnál és a négykézláb haladásnál.
- Can kötése átvérzett.- szólaltam meg, mikor már mindannyian lent voltunk a liftaknába, és felfelé szemlélődtünk.
Reméltük, hogy nem most támad valakinek kedve beindítani a liftet, mert ha leért volna ide palacsintává lapított volna minket.
- Tudom. – válaszolta Pier, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- De nagyon vérzik.- folytattam.
- Újra átkötözöd. Mást nem tudunk tenni. És persze sietünk, ahogy tudunk.
- Jó, de azt se tudjuk, hol vagyunk.- aggodalmaskodtam.
- De, egy liftaknában.- próbált poénkodni Blaise. – És se víz, se patkányok, örülhetnél neki!- folytatta.
- Jó, hogy te ennek is tudsz örülni!- méltatlankodtam.
- Te még ennek se!- válaszolt vissza Blaise.
- Mert egy társunk megsérült.- vágtam vissza.
Tovább nem folytathattuk a párbeszédet, mert megérkezett Can. Eléggé elgyötört képet vágott. Gyorsan szemügyre vettem a kötést, és próbáltam újra átkötözni. További fájdalomcsillapító adagot kapott Can. kicsit jobban nézett már ki, ahogy a gyógyszer hatni kezdett.
Aggodalmasan néztem rá.
- Túlélem.- válaszolta, mintegy megnyugtatásként.
- Jó lenne tudni mennyi gép van odakint.- terelte el a témát más felé Blaise.
- Nem mindegy?- kérdeztem vissza kelletlenül.
- Nem.- jelentette ki Blaise.
- Szerintem meg mindegy, hogy kétszáz vagy háromszáz. Az összes egységet ide vezényelték miattunk. - Próbáltam a valós helyzetet lefesteni.
- Nem tudhatjuk.- vélekedett bölcsen Pier.- Csak ha már kint leszünk. Elég lesz akkor elgondolkodni azon, hogyan tovább. Először jussunk ki! Can?- nézett kérdőn a nevezettre.
A továbbhaladásunk sorsát a szellőző járatból kicsapódó lángcsóva el is döntötte.
- Mi a fene volt ez?- kérdeztük értetlenül nézve egymásra.
- Azt hiszem ránk akadtak.- eszmélt először Pier.
- Induljunk!- kértem.
Can egy határozott rúgással berúgta az akna jobb oldali falát. Egy járatot rejtett a hajdani fal.

Az én "Halálosztóm"

2011. március 30., szerda

Tegnap

A dal, amiről eszébe jutottam...

2011. március 1., kedd

tizenhetedik