Még egy kis "kitérő"

na, beszéltünk, mármint Vele... jó és rossz érzések kavarognak most bennem, de még beletelik egy időbe, míg fel tudom dolgozni az általa mondottakat.
Az volt a lényege ne firtassuk a múltat. És Ő bármit is mondott v. tett nem állt szándékában megbántani. ennek örültem, de amit ajánlott annak nem:
csökkentsük minimálisra a kommunikációt, hogy ne kerüljünk olyan helyzetbe, ahol Ő meg tudna bántani valamivel.

levontam a tanulságot: Ő nem képes rá, hogy több együttérzést mutasson felém....

Fáj ez nagyon, és hiába vártam még ott ülve valamire, vagyis arra, hogy valami megváltozzon, hogy lássak valami érzelmi reakciót rajta, vagy együttérzést, vagy valamit... SEMMI!!!!!!!
Rettenetesen fáj....

Ezt az üzenetet adtam még másnap neki oda, utolsó momentumként:

"Hitetlenül ültem ott, mégis valamit remélve,
szívemben sebekkel egyre csak gyötörve.
Nem is tudtam már akkor, hogy mire várok még,
ennyi idő után bolond ki remél...
Csak egy szempár kellett volna, vagy egy ártatlan kis szó,
mi nem is lenne kedves, csak éppen vigasztaló."

Én csak ennyit akartam még, és többet nem fogom szóba hozni a témát- írtam NEKI még.

Persze reakció az most se volt a részéről...

Tizennégy

Gyorsan a falhoz lapultunk, mivel nem tudtuk mi várhat ránk. Mikor megbizonyosodtunk róla, hogy nem vár minket egy tucatnyi kiborg a bejárat túlsó oldalán Pier és Can beléptek az épületbe. Még egyszer hátranéztem, mintha abban reménykedtem volna, hogy Chidori felbukkan majd mögöttünk, de nem történt semmi. Minden nyugodt volt. Bár abban reménykedtem, hogy sikerült neki elkerülnie a robotokat. Igaz így se lehetett sok esélye, de én akkor is hittem benne.

A rakodó tér hatalmas, kivilágított csarnok volt, ahonnan vaslétrák vezettek felfelé és lefelé a különböző szintekre. Can elővette a térképet, és rövid tanulmányozása után megindult az egyik létra felé. Követtük. Furcsa volt egy ilyen helyen járni. Mindig az az érzésem volt, hogy bármelyik pillanatban ránk támadhat egy hadseregnyi kiborg. Ráadásul minden olyan világos volt. Szóval nem hagyott bennem jó érzéseket ez a hely. Aztán összeszedtem magam, és követtem a többieket.
Pier és én haladtunk elől, aztán Can és Blaise. Mivel eggyel kevesebben voltunk a tervezettnél, nyugtalanabb is voltam. De úgy tűnt már nem tántoríthat el minket semmi sem a cél elérésétől.
A fémlétra tetején egy zárt ajtóval találtuk szembe magunkat. Szerencsére nem csak mechanikusan lehetett működésbe hozni, így Can megbirkózott ezzel az akadállyal is. Arcán láttam az elégedettséget, mikor egymásra néztünk. Gyorsan az ajtó mellé húzódtunk fedezékbe, mikor nyílni kezdett az ajtó.
Óvatosan lestem ki a folyosóra, ahova az ajtó vezetett. Ez is kivilágított, patika tisztaságú fehérre meszelt volt. Mint valami orvosi intézményben. Az is jutott eszembe róla, hogy ezeket a gépeket orvosi pontossággal és szaktudással rakják össze itt, még nagyobb hatékonyság elérése miatt. Nem lettem boldogabb ettől a felismeréstől sem.
A folyósón lévő kamerákra esett a tekintetem. Can, mintha gondolatolvasó lett volna, épp ekkor szólalt meg.
- Semmi gond, mindjárt elintézem őket.- nyugtatott meg.
Én csak némán néztem, ahogy tette a dolgát. Valami apró fekete doboz félét helyezett az egyik oldalára, majd egy hasonlóan kicsi távirányítót vett elő. Majd jelezte, hogy részéről el van intézve a dolog.
- Állóképet fognak látni egy ideig a gépek.- jelentette ki mikor már mindannyian a folyosón voltunk.
- És ez meddig alkalmazható?- kérdeztem azért meg.
- Kb. 20 percig, de asszem kifelé menet már úgyis észreveszik az ittlétünket, szóval nem sok hasznát fogjuk venni amúgy sem. És lehet, hogy nem is ezen az útvonalon kell távoznunk.
- Mintha csak én mondtam volna.- jegyezte meg Pier.
- Akkor siessünk!- kértem őket.
Lassan és körültekintően haladtunk a nyílegyenes folyosón, és csak remélni mertem, hogy nem botlunk egy gépbe se, mert itt kész csoda lett volna -fedezék nélkül - életben maradni egy kiborg támadáskor.
Aztán valami halk zúgásra kaptuk fel a fejünket. Megtorpantam és minden érzékszervemmel a szokatlan hangra összpontosítottam. A többiek is így tettek.
- Ventilátor.- szólalt meg lassan Blaise.- Olyan, mint a bázison, tudom, mert sokszor nem tudtam a hangjától aludni.- emlékezett vissza Blaise.
- Remélem, jól emlékszel!- válaszoltam vissza.
- Jól.- válaszolta kissé sértődötten.
- Menjünk!- kértem őket.
A folyosó aztán egy T elágazásba torkollott. Kérdőn néztem Can-re.
- Jobbra.- válaszolta.
Megint kilestem a folyosóra, de gyorsan vissza is kaptam a fejem, mert mintha valami fémes csillogást láttam volna.
Nem akartunk feltűnést keltetni az ittlétünkkel, így próbáltunk a lehető legészrevétlenebbek maradni és minden közelharcot elkerülni, így egy újabb apró szerkezet került elő Can hátizsákjából, ami azt a célt szolgálta, hogy szemünk helyett szemünk legyen, miközben olyan apró volt, hogy egy kiborg nem foglalkozott volna vele. Apró képernyőre tapadt a tekintetünk. A kis szerkezet végiggurult a folyosón, de nem „látott” semmi gépre utaló jelet, így lassan elindultunk a tervezett útirányba. A szívem a torkomba dobogott, mert ehhez nem tudtam hozzászokni, hogy olyan ellenségre vadászunk, vagy ő vadászik ránk, akiről köztudott, hogy sokkal gyorsabb és erősebb egy embernél. Ráadásul azt se tudhattuk, honnan les ránk a veszély. Szerencsére már csak ez az egy folyosó volt hátra acélig. A keresett vezérlő a folyosó legvégén lévő ajtó mögött volt. A kis szerkezet nem talált semmi különöset, így Can el is rakta.
Elértük az utolsó ajtót, ami semmiben sem különbözött a folyósón lévő többitől. Semmi gyanúsat nem érzékeltünk, így Can nekiállt kiiktatni a biztonsági rendszert, ami beletelt pár percbe, még neki is.
- Minden oké?- kérdezte érdeklődve Blaise, miközben melléje guggolt.
- Aha.- válaszolta röviden Can.- Csak komolyabb a programja, mint reméltem.- adott azért magyarázatot.
Ahogy elnéztem a két fiatalt, észrevettem, hogy Can homlokán izzadság cseppek jelennek meg. És ahogy beszélt Blaissel, olyan emberi volt. Na, jó, gondoltam, milyen is legyen egy ember. Érdekes, hogy még ebben az idegesítő és kiszolgáltatott helyzetben is észre tudtam venni ilyen dolgokat. Sajnos néha képes voltam „elveszni” a részletekben. Így gyorsan el is hessegettem ezeket a gondolatokat és újra az előttem lévő folyosóra szegeztem a fegyverem. Pier mintha szoborrá dermedt volna, úgy térdelt mellettem fegyverét az érkezésünk irányába tartva. Csodáltam ezért az összpontosítási képességéért.
Can hangjára eszméltünk. Sikerült kiiktatni a rendszert. Mindannyian az ajtó mellé lapultunk az ajtó fotocellája kinyílt, Pier és én egyszerre lestünk ki a fedezék mögül, de vissza is rántottuk a fejünket, még épp idejében, hogy elkerüljük a plazmafegyver lövedékét. Már meg is találtuk a „kiborgunkat”. Mindannyian tűz alá vettük a kiborgot. Közben pedig szidtam az összes fajtáját. Alattomos, sunyi mód kivárta, míg mi jutunk el „hozzá”, és pont a cél előtt akart lecsapni ránk.
Egy idő után megszűnt a fegyverek ropogása, és plazma lövedék se érkezett. Pier belesett a helységbe. Megnyugvással konstatálta, hogy a gép már nem harcképes.
Sietnünk kellett.

Egy kis kitérő

Amiről most fogok írni, nem kapcsolódik a történethez, szóval nem kitalált, hanem a valós életben megtörtént dolgok.
Szóval már ez a hét is úgy kezdődött, hogy nagyon magam alatt voltam. Egyre csak nyomasztottak a meg nem válaszolt kérdések, és biztosra vettem, hogy Ő semmibe vesz az érzéseimmel együtt. Csütörtökön és pénteken már annyira magam alatt voltam, hogy napközben többször is elsírtam magam miatta, és a tehetetlenség miatt. Konkrétabban: május óta vártam egy ígért választ a levelemre, múlt héten írtam utolsó próba képp még neki, hogy tudja mért vagyok így magam alatt. Erre sem reagált.
Végső elkeseredésemben kértem az egyik hozzám közel álló kollágám, hogy beszéljen vele. Ő kapott válaszokat, csak nem értem a magyarázatait: szerinte abba maradtunk, hogy majd egyszer visszatérünk a témára, vagyis a levelemre, amit májusban írtam neki... szerintem, ő ígérte, hogy válaszol rá, én meg akkor azt mondtam, hogy oké, de nem azért hívtam akkor fel, csak azt akartam tudni, hogy megtalálta e egyáltalán a levelemet. Aztán szerinte azért nem beszélünk és kerüljük egymást, hogy ne bolygassuk a régi sebeket... én erről nem tudok, hogy lett volna szó ilyenről, ugyanis én magam döntöttem úgy júniusban, hogy nem fogok beszélni vele, és elhatárolom magam tőle, mert nem akartam több fájdalmat, és mert nem tartotta be az ígéretét.
Szóval teljesen ellentétes dolgokat mondott a kollégámnak, és nem értem mért. Mivel a múlt heti levelemben leírtam, hogy mért nem beszélek VELE. Szóval tudhatta, hogy mit miért teszek és mire várok....de akkor mért mondott a kollégémnak mást, mivel azzal is tisztában lehetett, hogy ő továbbmondja nekem...
ennyi. annyiból örülök, hogy legalább neki válaszolt, az viszont kétségbe ejt amiket mondott...
most vagy nagyon félre értettük egymást, vagy hülyét akar belőlem csinálni.
remélem, hogy csak az elsőről van szó, de akkor sincs mentsége arra, hogy miután elolvasta a levelem, nem szólt volna, hogy Ő szerinte másban állapodtunk meg, és nincs jogom számonkérni tőle, pl. hogy mért nem válaszolt.

Összefoglalva:
1.kicsit megnyugtatott, hogy beszélt erről a dolgokról a kollégámmal
2.nem értem, akkor a múlt heti levelemre mért nem reagált semmit
3. úgy érzeém, csak menteni akarta magát a kollámnak adott válaszával
4. de mért gondolta azt, hogy ezzel le van tudva a dolog? hisz tudhatja, hogy a kollégám úgyis elmondja nekem, és akkor kiderül, hogy valaki valótlan dolgokat állít, de ha nem is ez van, akkor minimum az derül ki, hogy félreértettük egymást(amit a neki írt múltheti levelemből már sejthetett volna)

100 szónak is 1 vége: cseberből vederbe kerültem...


EGYÉBKÉNT MEG NEM IS OLYAN FÜGGETLEN A TÉMA A SZTORIMTÓL, MERT AKIRŐL SZÓL AZ AZ EGYIK FŐHŐSÖM (bLAISE)

Tizenharmadik

Blaise szinte megelőzte Piert, mire elérték az épület végét, így amilyen gyorsan csak tudta lelassította a tempóját, és félig az oldalán csúszva érkezett meg a gyár sarkához. Gyorsan feltápászkodott és a falhoz lapult. Megvárta míg Pier is mellé ér, majd kilesett a fal mögül. Rögtön észre is vette a teher bejárat előtt őrködő kiborgokat. Gyorsan visszahúzódott a fal takarásába.
Egymásra néztek Pierrel. Talán mindkettőjük agyában egyszerre fordult meg, hogy Chidoriéknak mostanában kéne intézniük a robbantást. Szinte ezzel egy időben meg is hallották a robbanást. Mindketten a hang irányába fordították a fejüket, majd kapcsoltak, hogy hasra kéne vetniük magukat.
Mire aztán a bejáratot őrző 2 kiborg elérte az épület sarkát, már szabad szemmel fel se lehetett volna őket fedezni. Egy kiborgnak persze nem esett volna nehezére, de most a belső vezérlőjükön magasabb prioritású feladat jelent meg. Utána kellett nézniük a robbanás eredetének és okának, ugyanis a SKYNET szinte a robbanás pillanatában értesült az eseményről és ezt határozta meg az elsődlegesen elhárítandó veszélyforrásnak. A körzetben tartózkodó összes kiborg rögtön értesítést kapott a célfeladatról.

Can, és én egy jól kialakított fedezékben húztuk meg magunkat, a robbantás helyszínétől kb. 500 méterre. Chidorinak sajnos közelebb kellett tartózkodnia, mert a távirányító max. 200 méter hatótávolságú volt. Mikor csend lett, elsőnek kaptam fel a fejem, és próbáltam a tekintetemmel megkeresni Chidorit a kavargó porfelhőben.
Nem láttam semmit, igaz a por szinte nullára csökkentette a látótávolságot. Ez az állapot csak a kiborgoknak kedvezett. Szitkozódtam is magamban, de ahogy Can-re néztem megnyugvással vettem tudomásul, hogy őt ez a helyzet sem zavarja igazán. Kimerészkedni még nem mertünk a fedezékből, ugyanis a felrobbantott épület fele omlott csak le teljesen, a másik fele pedig csigalassúsággal kezdett el dőlni a már leomlott rész felé. Szóval az árok oldalának lapulva vártuk a történéseket.

Blaise és Pier, ahogy megpillantották az épület sarkánál megjelenő kiborgokat, még szorosabban lapultak a falhoz és remélték, hogy az árnyék biztonságot nyújt nekik. Szerencséjük volt. A kiborgok szépen elsétáltak a robbanás irányába. Mikor már látótávolságon kívülre értek a két katona elindult az épület bejárata felé. Egyelőre csak újabb menedéket keresve ugyanis gyanították, hogy a védelmi rendszer így is aktív, és Can nélkül nem sokat tudnak tenni a kiiktatásáért.

Mikor leomlott a maradék része is az épületnek, egyből felugrottam és indulni próbáltam a törmelék halmok felé, de egy kéz visszatartott. Kérdőn néztem Can igéző, sötétbarna szemeibe. Mintha egy pillanatra ő is elkalandozott volna, de aztán gyorsan magyarázatot adott a tettére.
- Veszélyes.- jelentette ki.
- Mint ahogy minden más az ebben a világban.- érveltem.
Nem engedte el a kezem. Nagyot rántottam a kezemen, és ő nem tartott tovább vissza, csak némán csatlakozott hozzám. A tekintetemmel Chidorit próbáltam kiszúrni, de a remélt helyen nem láttam senkit. Tanácstalanul néztem körbe. Mintha alakok kezdtek volna kibontakozni a porfelhőből. A tüdőnkbe kezdett beszivárogni a finom por, és egyre sűrűbben jött köhögési inger ránk, próbáltuk ruhával eltakarni a szánkat és orrunkat, de az apró por mindenen utat tőrt magának. Hol Can-re, hol a közeledő alakokra tekintettem. Tudtam, hogy gyorsan döntenem kell, ha nem akarom veszélybe sodorni egy másik ember életét is. Chidorit pedig még mindig nem láttam sehol. Aggodalom lett úrrá rajtam. Féltem, hogy ha most hátat fordítok ennek a helynek, soha többet nem fogom viszontlátni őt. Tovább nem tudtam gondolni, mert kiáltást hallottam, és éreztem, hogy valami ledönt a lábamról. Mikor már a földön feküdtem, és kiderült, hogy Can volt a „megmentőm”, egy hatalmas törmelék halom gurult a közeledő kiborgok és a köztünk levő területre, és ha Can nem veszi észre a veszélyt, akkor én a törmelék halom alatt maradtam volna.
Zavartan és hálásan néztem a rajtam fekvő srácra. Ő csak bólintott.
- Siessünk!- kérte, mikor feltápászkodott. - Nem sokáig fogja őket feltartóztatni az omlás.- folytatta.
- De Chi….- kezdtem volna, de ő leintett.
- Gyere már!- szólt rám, kicsit kedvesebben a szokottnál.
- De muszáj…- kezdtem kétségbe esetten.
Erre már nem reagált, csak maga után húzott. Nehéz szívvel hagytam ott a helyet.


Ahogy sejtettük az épület bejáratáig tiszta volt a terep. Megkönnyebbültem, mikor megláttam Blaise-t és Piert. Kérdőn néztek ránk. Én csak megingattam a fejem. Blaise a vállamra tette a kezét. Zavartan pislogtam. Eközben Can végzett a védelmi rendszer kiiktatásával, és halk kattanás után lassan nyílni kezdett az ajtó.