Tizedik

Már nagyon fáztam az átvizesedett ruhában, de próbáltam csak a célra koncentrálni, és arra, hogy ha túl vagyunk a küldetésen, rengeteg előnyre tehetünk szert a gépek elleni háborúban. Ahogy a csapatra pillantottam, ők se tűntek valami lelkesnek a kényszerút miatt. Nehéz volt így koncentrálni a lehetséges veszélyekre, de mindenki a legtöbbet hozta ki magából.

Szinte a semmiből bukkant elő az úgynevezett ezüsthernyó, amik a gépek földalatti szemei voltak. Szerencsére nem sokáig volt lehetősége fürkészni minket. Érdekes mód már a csapat nagyobb része elhaladt mellette mire érzékelte a csatorna falának mélyedésébe rejtőzött gép az érkezésünket. Can csak a szokásos ezüst csillogást érzékelte a szeme sarkából, de rögtön fel is mérte a helyzet veszélyét, így szó nélkül, ha lehet ilyen mondani egy kiborg hidegvérével fordította a plazma fegyvert a cél irányába miközben fejével minimális fordulatot tett, hogy még hamarabb ki tudja iktatni a nem várt „jövevényt”.

A többiek, köztük én is csak a plazma jellegzetes szisszenésére lettünk figyelmesek. Rögtön a hang irányába fordultunk magunk elé emelt fegyverekkel. Can nyugodtan csak annyit mondott:

- Ezüsthernyó.

Ettől a megnyilvánulásától éreztem én azt a rossz érzést, ami rám tőrt, ha csak megláttam ezt a srácot. Ha szélsőségesen akarnám megfogalmazni: egy kiborg nyugodtsága veszett el benne. Persze tudtam, hogy kizárt dolog, hogy gép legyen, és örülnöm kellett volna, hogy ilyenre is képes, de valahogy mégis zavart a jelenléte. Nem gondolkodtam tovább, inkább reagáltam Can kijelentésére:

- És ahol egy van, ott többnek is kell lennie.

A többiek nem túl lelkesen bólogattak. Gyors pillantást vetettünk a térképre, és gyorsabbra fogtuk a tempót. Elértünk egy feljáróhoz, amikor is dönthettük, hol fogjuk tovább folytatni az utunkat.

- Én már nagyon mennék a felszínre.- kezdtem.- Ott legalább látom, hogy merről jöhet az ellenség.

- Én viszont maradnék lent. Egy ezüsthernyóval csak könnyebben el tudunk bánni…és itt van Can hihetetlen jó megérzése is…- vélekedett Blaise.- Már ha lehet véleményem.- tette hozzá és kérdőn nézett rám.

Én próbáltam mosolyogni rá. Pier is a felszín mellett voksolt, Chidori is, így Blaise és Can le lett szavazva. Elégedetten néztem rájuk. Aztán kiosztottam a feladatokat. Pier és én mentünk fel terepszemlére addig a többiek lent vártak és elhelyezték Chidori vezényletével a C4-eseket, minden eshetőségre felkészülve.

Mikor arrébb toltam a csatorna fedelét langyos levető csapott az arcomba. Furcsa mód a szokásosnál is melegebbnek éreztem. Bár be kell vallani én még ilyen közel nem jártam egy kiborg gyárhoz sem. Minden csendesnek tűnt. Kimásztam és guggolva maradtam, majd mikor úgy ítéltem meg, hogy biztonságos intettem Piernek, hogy jöhet ő is.

Egy romokkal teli utca két törmelék halma között értünk felszínre, így eléggé védve érezhettük magunkat. A közelben, ami kb. 500 métert jelentett nem voltak egyszintesnél magasabb házak, így ki lehetett zárni a fölülről érkező támadás lehetőségét. Bár az elmondások szerint a Hunter killerek tömeges megjelenésére lehetett számítani, amik a gyárhoz szállították az alkatrészeket és az alapanyagokat, illetve a kész egyedeket vitték tovább.

Az órám szerint még egy óránk volt a szokásos járatok megérkezéséig. Szerencsénk volt, hogy Nettinek sikerült elkapnia ezt az „adatcsomagot” és dekódolnia. Ebből aztán szinte mindent megtudtunk a gyár működéséről.

Pier az egyik, én a másik mesterséges dombot kezdtük el megmászni. Mikor felértünk, nem lepett meg minket a látvány. Egy-egy kiborg járőr sétált a domb tövében. Gyorsan visszamásztunk és megosztottuk egymással a látottakat. Úgy véltük, mivel a viselkedésük ezeknek a gépeknek nagyon is kiszámítható volt, így a váratlan meglepetésekkel fogjuk összezavarni őket. Gyorsan visszamentem a csatorna lejáróba és előadtam az elképzelésünket. Így már csak Blaise és Can maradtak lent a csatornában. Chidori előkereste a villanó gránátot. Mi fedezékbe hózódtunk, illetve olyan helyet kerestünk magunknak, ahonnan szemmel tudjuk tartani az eseményeket.

Chidori eldobta a gránátot, az pedig egy pillanatra nappali világosságot hozott a két domb közé. Ha ez nem, akkor semmi nem vonzza ide a két járőrt.

Nem is kellett sokáig várni a két kiborg megjelenéséig. Pier és én a legészrevétlenebbül próbáltunk a hátuk mögé kerülni, és a velünk szemben lévő gépre tüzelni. Én az AK-val ő pedig a plazma fegyverrel. Egy pillanatig semmi nem történt. Majd az előttem lévő gép tüzet nyitott a másik domb tetején álló társára. Mivel onnan érzékelte a támadást, és azzal nem foglalkozott, hogy ki is adta le a lövéseket. Most is pontos volt. Halálosan pontos. Így Pier előtt csak egy olvadt fémtömeg borult a földre. Gyorsan fedezékbe vonult, így tettem én is. Majd Chidori tüzet nyitott a megmaradt gépre.

A második lövéssorozattal ártalmatlanította is. Ekkor jelent meg Blaise a csatorna feljárójában, és nem értettük, mi oka volt neki erre. Majd rögtön utána Can is előbukkant. Most már sejtettük, hogy nagy lehetett a baj odalent.

A két srác futni kezdett minél messzebb a lejárattól, miközben Blaise Chidori felé kiáltott.

- Chidori a C4-eseket!- szólította fel.

A lány sebtében lecsatolta az időzítőt az övéről és Blaise felé dobta. A srác reflexszerűen kapott utána a levegőben, de a talaj ingatag volt a lába alatt így nem sikerült elkapnia az időzítőt. Blaise pillanatokra leblokkolt. Mivel én voltam a legközelebb a földön landolt időzítőhöz gyorsan kaptam utána. Majd miközben még egy utolsó pillantást vetettem a célra megnyomtam a gombot, és villámgyorsan a földhöz tapadtam.

A hatalmas erejű robbanás mintha fel akart volna tépni a földről, ahogy a lökéshulláma tovaterjedt. Gondoltam, Chidori biztosra akart menni, mikor ennyi C4-et helyezett el a csatornában. Mikor elhaladt a hullám, gyorsan felkeltem, mármint a képességeimhez mérten gyorsan, mert a robbanás ereje kissé lelassított.

Tekintetemmel a többieket kerestem. Blaiset pillantottam meg először, aki a hátán feküdt. Rossz érzésem támadt. Gyorsan mellette teremtem. Csukott szemekkel feküdt a hátán. Automatikusan kerestem meg a pulzusát a csuklóján. Életben volt. Megráztam a vállát, ő pedig pislogva nyitotta ki a szemét. Kérdőn nézett rám.

- A frászt hoztad rám!- mérgelődtem és bosszúsan néztem rá. Eddigre már a többiek is mellénk értek.

Blaise próbált felülni, de látszott rajta, hogy nehezére esik. Segíteni akartam neki, de nem engedte.

- Makacs!- szóltam rá.

- Tudod, te milyen hatása van ennyi C4-nek?- kérdezte kikelve magából.

- Éppenséggel tudom, mert én még közelebb voltam a csatornához!- csattantam fel én is.

- Csönd!- szólt ránk Pier.

Megszeppenve néztünk rá.

- Mint két óvodás. - jegyezte meg.- Mindenki megvan?- kérdezet már szelídebben.- Akkor folytatjuk az utat!

Kilencedik

Eközben a bázison.

- Szép napot Netti!- köszöntötte társát Kimberly, miközben csatlakozott hozzá, és ő is leült az asztalhoz.

- - Neked is…és jó étvágyat! Persze ha még lehet jó étvágya itt az embernek.- válaszolta csüggedten Netti.

- Nem vagy túl lelkes… bár mióta Pier elment a küldetésre, ez a Mike kitesz magáért.- panaszolta Kimberly.

- Az jó, ha neked csak vele van bajod…

- Kimberly abbahagyta a felismerhetetlen színű leves kanalazását és értetlenül nézett a lányra.

- Rám az egész vezérkar pikkel.- kezdte a magyarázatot Netti.

A lány alig volt 16, de a munkája volt az élete. Logikai játékokkal kezdte, majd mikor már a számítógép se tudott kifogni rajta komolyabb kihívásokat keresett. Imádta a számok világát, így jött a kódfejtés. Sose tartotta magát hacker-nek, sőt ki is kérte magának, ha valaki így merte őt besorolni. Ő kódfejtő volt. Méghozzá a legjobb. Ezzel persze ő biztos vitába szállt volna, de be kellett volna látnia, hogy közel s távol senki sem értett úgy hozzá, mint ő. Értékes embere volt az emberiség megmaradt részének. Így John Connor- az emberi ellenállás vezetője- habár csak távolról, de figyelemmel kísérte a munkáját és a fejlődését.

- John is?- kérdezte meglepődve Kimberly.

- Szerintem őt kihagyták a döntésből.

- Mesélj! Kíváncsivá tettél.- kérte Kimberly és érdeklődve fordult Netti felé.

- Szóval átvezéreltek az 51-es körzetbe- kezdte.

- Arizónába?- kérdezte elcsodálkozva Kimberly.

- Mi folyik ott már megint?- kérdezte elcsodálkozva Kimberly.

- Folytatva… szerintem John nem is tud róla, pedig már olyan közel vagyok a mesterkód megfejtéséhez. Érted mit jelent ez?- kérdezte lelkesen Netti miközben megfogta a kezét.

- Véget érne a háború!- folytatta lelkesen Netti.- el tudod képzelni, hogy minden olyan lesz, mint régen…. vagyis az Ítélet napja előtt?- kérdezte lelkesen Netti.

- Kimberly csak nézett maga elé és mosolyogni próbált, de e helyett csak a rossz emlékek jutottak az eszébe. A családja és a szerettei elvesztése. Netti érezte, hogy nem a kívánt hatást érte el a mondandójával. Együtt érzőn ölelte át a lányt. A lány összerezzent és zavartan tekintett körbe. Gyorsan letörölte a könnyeket az arcáról, és mosolyogni próbált.

- Megértelek.- szólalt meg hosszas hallgatás után Netti.- De a múltat már úgyse tudjuk megváltoztatni.

- - Persze.-é rtett egyet Kimberly.- És bocsi!- kérte.

- Á, nehogy már bocsánatot kérj!

- Oké, de akkor mi lesz most a kódfejtéssel?- értetlenkedett Kimberly.

- Gondolom hallottál Can Catchword-ről, aki Pier-ékkel indult a küldetésre.

- Igen, de csak Ryanne-től. Ő se tudott többet, csak amit látott a fegyverek kiadásánál. Az a srác egy „csodabogár”…de hogy jön ő most ide?

- Ő veszi át a dolgaimat itt.- jelentette ki komoran Netti.

- Feltéve, ha épségben visszatér.- tette hozzá egy félmosoly kíséretében Netti.

- Tudom gonoszság ilyet gondolni…de nekem nem volt szimpi a srác.

- Hát tényleg nem szép ilyen gondolni Netti Reid- kezdte tettetett komolysággal Kimberly. Aztán mindketten elnevették magukat.

- Nem lenne kedved megnézni a legújabb fejlesztésemet? – kérdezte végül Kimberly, mikor már mindketten képesek voltak komolyságot erőltetni magukra.

A laborig vezető úton Netti még elmesélte, hogy úgy gondolták a „nagyok”, hogy Netti megy vissza az 51-es körzetbe Can helyett. Can pedig marad itt. Kimberly sajnálta volna, ha a lány nélkül maradt volna a bázisuk. Neki se tetszett az elmondások alapján ez a Can. Persze minden „tudós” kicsit furcsa volt a katonák szerint, így Kimberly belátta, hogy róla se lehetnek más véleménnyel a „hétköznapi” emberek.

- Na itt lennénk.- nyitotta ki a labor ajtaját Kimberly, de rögtön földbe is gyökerezett a lába, mikor a gépet nem látta sehol.

Aztán arra gondolt, hogy csak valamelyik katona akarja szívatni őt…de ennek nem sok értelmét látta.

- Mi a baj?- kérdezte elkomolyodva Netti, mikor látta a lány reakcióját.

- Megszökött a „gépem”.- nyögte ki nagy nehezen Kimberly.

- Ez biztos?- kérdezett rá azért Netti.

- Hát komoly. Fegyverbe!

Ezt Nettinek se kellett kétszer mondani…

Nyolcadik

Megint a romos utcákat róttuk, elég lassú ütemben. Még mindig nem eszméltem fel teljesen az események hatása alól. Muszáj volt összeszednem magam, mert ha így folytatjuk az utat, nem lesz, aki véghezvigye a küldetést. Még mindig keveselltem a csapat létszámát, de be kellett érnem ezzel jelenleg. Ahogy ezt végig gondoltam valami fényesen csillant kb. 50 méterre előttem az utcán. Pier előttem haladt pár méterrel, de ahogy rá pillantottam nem látszott rajta, hogy észrevett volna valamit. Engem nem hagyott nyugodni a dolog. Azt tudtam, hogy nem képzelődtem, így arra gondoltam, hogy az ő látószögéből nem esik rá úgy fény, hogy észrevegye.

Lopva hátra tekintettem, ahol Blaise Chidori és a hátvédünk Can haladt a lehető legkörültekintőbben. Gyorsabbra vettem a tempóm és Pier mellé értem, akit meglepett az érkezésem. Mielőtt megszólalhatott volna gyorsan összefoglaltam neki a látottakat, és előre mutattam. Ő a kezem irányába nézett. Pár pillanatig mozdulatlanul szemlélte az utcát, majd maga után húzott, miközben leguggolt az előttünk magasodó betontörmelék mögé.

- Óvatosnak kéne lennünk.- kezdte.

Értetlenül néztem rá.

- Már elég sok váratlan helyzetbe futottunk az óvatlanságunk miatt. – magyarázta.

Ezzel egyet kellett értenem.

- Akkor mi legyen?- kérdeztem türelmetlenül.

- Szerinted?- kérdezte, de felesleges volt feltennie a kérdést, mert ismertük már egymást és a válaszainkat annyira, hogy tudjuk, mire gondol a másik.

- Tudom a csatorna.- válaszoltam kelletlenül.

Ő csak bólintott. Bevártuk a többieket, akik értetlenül néztek ránk. Nem értették mi lelt már megint minket. Először Chidori fogta a helyzetet komolyságát fel.

- De azért megnézhetnénk, hogy Tatjananak igaza volt e. –ajánlotta Blaise.

- Menj, ha annyira meguntad az életed!- ajánlotta Chidori.

Ez a válasza meglepett, így rögtön fel is kaptam a fejem. Ő csak megvonta a vállát.

- Végül is meg kéne tudnunk, hogy mivel állunk szemben. – vélekedtem egy kis gondolkodás után.

- És mi van ha már nincs is ott?- érdeklődött Chidori.

- Akkor is tudnunk kell valami bizonyosat.- értet egyet Pier is.

Most Can és Blaise hallgatott.

Óvatosan kilestem a törmelék mögül, ekkor épp megcsillant a fémtest. Csak lemondóan bólogattam, de a többiek értették a kifejezésemet.

- Jó. Ki lesz a csali?- kérdezte Blaise viccelődve, de csak komor tekintetekkel találkozott a tekintete.- Ugye nem arra gondoltok…- kezdte hitetlenkedve, de közbeszóltam.

- Nem! Megyek én. – jelentettem ki. – Ellenvetés nincs!- szóltam rájuk.

Egymásra, majd rám pillantottak, és nyugtázták a döntésemet.

Hát nem voltam a legnyugodtabb, mikor elindultam a fényesség felé. Bár kívánni se kívánhattam volna jobb hátvédeket, de nem akartam, hogy valami váratlan esemény miatt véget érjen a földi pályafutásom. Érdekes mennyire ragaszkodott az ember ehhez a silány életéhez.

Egyre közelebb lépdeltem, és a lehető legcsendesebb „üzemmódomban” próbáltam kikerülni az akadályokat. Már annyira közel jártam, hogy ki tudtam venni az alakot. Egy földön fekvő T 600-as volt előttem kb. 10 méterre. A hátán feküdt, és az egyik- fegyvert tartó- keze az égnek meredt. Nagyot nyeltem. Nem sok időm maradt gondolkodásra, mert ekkor egy nagyobb kavics landolt a géptesten. Felgyorsultak az események.

Úgy érzékeltem, hogy jobbról érkezett a kavics, de ahogy a gép célzásra emelte a fegyverét, nem talált abban az irányban célpontot. Tovább keresgélni pedig nem volt ideje, mert a társaim tűz alá vették. Hangosan kopogtak a fémtestén az AK-k golyói, majd a plazma szisszenését is hallani vétem. Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy én fedezék nélkül vettem célba azt a gépet. De a tökéletes időzítésnek köszönhetően nem is kellett ezen tovább gondolkodnom. A gép lassan egy amorf testté változott a hő hatására, és újra a földön landolt. Már csak egy olvadt „fémtócsa” volt a gyilkológép helyén. Fellélegeztem. De még mindig nem értettem, hogy jöhetett abból az irányból a kavics, mikor ott senki nem volt. Ebben a pillanatban nem igazán találtam lehetőséget ezen gondolkodni,, főleg úgy, hogy Pier szélvész gyorsan rohant el mellettem, én pedig reflexből rohantam utána. Az egyik volt utca sarkán jobbra fordult, majd hírtelen megtorpant. Egy integető kezet láttam pár másodpercig, majd Pier futni kezdett. Én pedig követtem. Pár méter után megállt, és már minden érthető volt a számomra is. Ott álltunk a csatorna lejárata előtt. Épp Can tűnt el a lejáratban, majd Pier intett, hogy én is kövessem.

Végre lent voltunk a csatornában. Nem tudom, hogy honnan tudták ilyen gyorsan megtalálni a lejáratot, de ez most nem is érdekelt, csak az, hogy biztonságosabb volt jelenleg, mint az utca. Bár gyanítottam, hogy a többiek jó előre felkészültek erre az eshetőségre is. Ahogy körbe pillantottam valami nem stimmelt, nem láttam Blaise-t. Kétségbe esetten néztem a többiekre.

- Hol van?- kérdeztem óvatosan.

- Még dolga volt.- válaszolta röviden Pier.

Nem nyugtatott meg ez a válasza. Pier nem foglalkozott az én nyugtalanságommal, így indulásra szólított fel minket. Nem mozdultam.

- Utánunk jön.- nyugtatott Pier.

- Nem hagyom itt.- erősködtem.

- Mi se akarjuk itt hagyni.- vitatkozott Pier.

- Neeem, Pier Portmore alezredes, megtiltom, hogy Blaise Weaver zászlós nélkül induljuk tovább. Itt fogjuk megvárni.- jelentettem ki ellentmondást nem tűrő hangon.

Így nem is szólalt meg senki. Az elkövetkező percek elég feszültek voltak, és én már úgy voltam, hogy visszamegyek a felszínre Blaise miatt, mert attól tartottam, hogy valami nagy bajba került.

Végre megérkezett. Kapkodva vette a levegőt, és úgy nézett ránk, mint aki kísértetet látott.

- Ne…kérdez…zetek…csak… sie..sssünk!- kérte és belegázolt a térdig érő sötétszürke, kétes állagú vízbe. Mi szó nélkül követtük.

Nem igazán törődtünk most a lehetséges veszélyekkel, olyanokkal, mint amit az ezüsthernyók felbukkanása jelentett volna itt a csatornarendszerbe. Elértük az egyik T elágazást.

Itt megálltunk és szusszantunk egy kicsit. Can és Chidori a csatorna ágait fürkészte, miközben mi betájoltuk magunkat a térképen. Még kb. 6 óra gyaloglás várt ránk. a felszínen kicsit kevesebb lett volna, de nem lett volna nyugtunk a kiborgoktól. A csatornarendszer egy kis kerülővel érte el a fejlesztő gyárat. Persze addig nem mehettünk, mert ott már a szennyvíz mennyisége és összetétele miatt a biztos halálba „sétáltunk” volna.